Anyám hazatért egy pár napra, afféle terepszemlére szerintem. Pofára eshetett, mert a mi részünket hetek óta alakítjuk át. Tudván, hogy az ittlétünk nem tart már sokáig, így a nagy gyerekeinkkel megbeszéltük, hogy kompromisszumok árán, de megpróbálunk mamó-mentes övezeteket létrehozni. Az addigi nappalinkat, ahová előszeretettel be-beült és hamár ott van, boldogított minket a f.. , na jó: irtó izgalmas történeteivel.. szóval a nappalit "feláldoztuk". A nagyok szobáját egyfajta előszobának csináltuk meg, ahova az összes kabát-cipő.. hűtőnk.. miegyéb bekerült, az addig nappalinkba kerültek a nagyok tanulószobástól-ágyastól, a mi hálónk pedig átalakult iroda-nappali-hálószobává. Az étkezéseinknél betartjuk az addigi rendszabályokat, hétvégén dél és egy között eszünk, és mindennap 6-kor (ill 6 körül persze) vacsi.
Nos, egy idő óta tüntetően nem szólok anyámnak, hogy mi eszünk, kér-e. És azt hiszem megsértődött. Végre.
Egyszerűen ilyen módszerek kellenek ahhoz, hogy felfogja, hogy mi NEM vagyunk egy család, még akkoris, ha névileg igen. Amit elkúrt (és nem kicsit) anno, azt az én gyerekeimben, én férjemben nem fogja megtalálni, mert nem engedem. Szaralaknak tűnhetek, de tudom, h nem vagyok az. Ez a reakció csak egy okozat.. jelen helyzet: rendszeresen pocskondiáz, rossz híremet kelti a testvéreimnél, közös ismerőseinknél. Ami megalázó, hiszen nincs lehetőségem megvédeni magamat/magunkat. Az egy más kérdés, hogy szarul esik, hogy A., a tesóm nem véd meg, holott ő is elvileg megért és támogat. Évekkel ezelőtti helyzet: ha egy pár órára bevállalta a srácok pesztrálását, majd mindig kiderült, hogy bántotta őket: eleinte csak lelkileg, szapult minket nekik, de a legutolsó az volt, hogy Tomit felpofozta. Tisztában vagyok a gyerekemmel, tudom, hogy vannak bicskanyitogató dolgai, de rá kellett döbbennem arra, hogy a mi gyakori bántalmazásaink (sodrófás elverés, mosógépcső.. lealázás, önbizalmam a béka segge alatt volt/van, hála Neki..) nem maradtak abba, csak mert felnőttünk. Azt viszont nem engedem, hogy a gyerekeim életében benne legyen. Hát többek közt ezért sem engedem, hogy gennyedzünk, együtt étkezzünk, mint afféle szent család. A Karácsonyt is szívem szerint totál külön csinálnám, mert amennyire lehet, igyekszem mindent mosolyogva csinálni, és ezt -azt gondolom- nem lehetne kedvesen tálalni. (ez nem volt mindig így.. okosodtam. Eleinte ordítottam- azon csak mosolygott (horror volt, így utólag, ahogy láttam a Gonoszt az arcán, hogy jóóó, kezd meghülyülni a lányom, és én ettől élvezek el.. jujjj!! ) és nevetve faképnél hagyott, válaszok nélkül, minden egyes sz*rkavarása után próbáltam fésztúfész elintézni.. ez nem ment, maradnak az ő módszerei. Mosolyogva, nevetve.
Buddy szokta azt mondani, hogy a Pokol tüzén ég majd el anyám, és legyek nyugodt, egyszer mindenkinek számot kell adni a tetteiről, és amíg én/ő képesek vagyunk a tükörbe nézni, nincs nagy baj.
És egyértelmű, hogy ez így nem maradhat, és nagyon örülök, hogy még nyáron meghoztuk a Nagy Tervről a döntésünket, így mikor mostanság bejelentette, hogy akkor ő jön, nem mentem fel a padlásra, csakhogy felkössem magamat az első szarufára.
Nos, egy idő óta tüntetően nem szólok anyámnak, hogy mi eszünk, kér-e. És azt hiszem megsértődött. Végre.
Egyszerűen ilyen módszerek kellenek ahhoz, hogy felfogja, hogy mi NEM vagyunk egy család, még akkoris, ha névileg igen. Amit elkúrt (és nem kicsit) anno, azt az én gyerekeimben, én férjemben nem fogja megtalálni, mert nem engedem. Szaralaknak tűnhetek, de tudom, h nem vagyok az. Ez a reakció csak egy okozat.. jelen helyzet: rendszeresen pocskondiáz, rossz híremet kelti a testvéreimnél, közös ismerőseinknél. Ami megalázó, hiszen nincs lehetőségem megvédeni magamat/magunkat. Az egy más kérdés, hogy szarul esik, hogy A., a tesóm nem véd meg, holott ő is elvileg megért és támogat. Évekkel ezelőtti helyzet: ha egy pár órára bevállalta a srácok pesztrálását, majd mindig kiderült, hogy bántotta őket: eleinte csak lelkileg, szapult minket nekik, de a legutolsó az volt, hogy Tomit felpofozta. Tisztában vagyok a gyerekemmel, tudom, hogy vannak bicskanyitogató dolgai, de rá kellett döbbennem arra, hogy a mi gyakori bántalmazásaink (sodrófás elverés, mosógépcső.. lealázás, önbizalmam a béka segge alatt volt/van, hála Neki..) nem maradtak abba, csak mert felnőttünk. Azt viszont nem engedem, hogy a gyerekeim életében benne legyen. Hát többek közt ezért sem engedem, hogy gennyedzünk, együtt étkezzünk, mint afféle szent család. A Karácsonyt is szívem szerint totál külön csinálnám, mert amennyire lehet, igyekszem mindent mosolyogva csinálni, és ezt -azt gondolom- nem lehetne kedvesen tálalni. (ez nem volt mindig így.. okosodtam. Eleinte ordítottam- azon csak mosolygott (horror volt, így utólag, ahogy láttam a Gonoszt az arcán, hogy jóóó, kezd meghülyülni a lányom, és én ettől élvezek el.. jujjj!! ) és nevetve faképnél hagyott, válaszok nélkül, minden egyes sz*rkavarása után próbáltam fésztúfész elintézni.. ez nem ment, maradnak az ő módszerei. Mosolyogva, nevetve.
Buddy szokta azt mondani, hogy a Pokol tüzén ég majd el anyám, és legyek nyugodt, egyszer mindenkinek számot kell adni a tetteiről, és amíg én/ő képesek vagyunk a tükörbe nézni, nincs nagy baj.
És egyértelmű, hogy ez így nem maradhat, és nagyon örülök, hogy még nyáron meghoztuk a Nagy Tervről a döntésünket, így mikor mostanság bejelentette, hogy akkor ő jön, nem mentem fel a padlásra, csakhogy felkössem magamat az első szarufára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése