Costa del Sol - utinapló, negyedik rész

Az afrikai kirándulásunk utáni napon Malaga volt a megcélzott helyszín. Itt landoltunk, és innen is fogunk hazarepülni, de kíváncsiak voltunk magára a városkára is. Reggeli után összeszedtük magunkat és el is indultunk. A kocsit letettük egy parkolóban, és gyalogosan elindultunk. Megkerestük a nagyon híres bikaviadal arénát, és feltett szándékunk volt, hogy belülről is megnézzük (ez csak 1,8 € lett volna fejenként), de néhány másik kerengő turistával egyetemben megállapítottuk, hogy ez nem fog menni, ugyanis éppen felújítják.

Sebaj, akkor másszunk fel a sziklákon magasodó erődre, mert azt olvastuk, hogy onnan nagyon szép a kilátás. Hát bizony, lélegzetelállító volt a kilátás is, meg mondjuk azért sem volt könnyű lélegezni, mert kábé a tüdőnket kiköptük, mire felcaplattunk a Gibralfaro-ra. Kifejezetten sok turista volt itt is, mindenki a csodálatos kilátást bámulta, a kikötőt, az arénát, és a gyönyörű növényzetet.

Miután leereszkedtünk, a sétálóutcán barangoltunk kicsit, megnéztük a katedrálist, majd beültünk egy kávéra-smoothie-ra egy kávézóba.

Hazafelé ahogy mentünk  a fizetős pista nem fizetős részén....(mert ahol fizetni kell, ott ki van írva, hogy autopista :)) láttuk a teleferrico kis kabinjait, amint felettünk átsiklanak és eltűnnek valahol a hegyek mögött. Nagyot gondolva letértünk az útról, és beütöttük a kisautó navigációjába, hogy teléferrico.....fél óra autókázás után meg is találtuk a helyet. Kettőnknek harmincegynéhány € volt a jegy, viszont a kis kabinba csak ketten ültünk bent, nagyon hangulatos volt. Nem úgy, mint például Déva váránál, ahol sorban állás után is állva, 50 fokban heringszerűen egymásra préselt emberek között kell az utat megtenni. Itt három kilométer hosszan megy felfelé a kabin, valami eszméletlen kilátással, az autópálya felett, egész fel a hegyek tetejéig.

Onnan még kis sziklákba vájt lépcsőkön egész fel lehet menni a tetőre, ahol valami elképesztő kilátás nyílik az egész Costa del Sol-ra. Lefelé ereszkedve vettük észre, hogy odalent valamiféle madárházak vannak, keselyűkkel, meg sasokkal, és ahogy mentünk le, láttuk, hogy színpadszerűen padok vannak lerakva, és egyre több ember gyűlik össze. Valami skandináv csoport volt, és kiderült, hogy minden nap 11-kor és 4-kor sas-bemutató van, ami benne van a jegy árában is. Úgyhogy mivel pont háromnegyed négy volt, beültünk mi is. A srác elmondta, hogy mivel nagyon erős a szél, ezért csak egy rövid bemutató lesz. A kollégája felvitte a sast a hegy tetejére, ott elengedte, itt lent meg a színpad előtt valami rókaprémet ráncigáltak, amire a sas odafentről lecsapott. Nagyon érdekes élmény volt, sosem láttunk ilyet még, ennyire közelről.

Utolsó teljes napunkon elhatároztuk, hogy megnézzük az Estepona-i beach-et, merthogy pont itt még nem jártunk, holott ez a partszakasz esett a szállodához a legközelebb. Okosan a Carrefour ingyenes parkolójában tettük le a gépsárkányt, és innen sétáltunk le a partra.

 Amúgy nagyon jó volt az idő, a nap sütött veszettül, a tenger vize csillogott, az egész látvány olyan volt, mint egy képeslap. Kis séta után beültünk kávézni az egyik teraszra, és onnan csodáltuk a látványt.

A carrefourban megvettük még amit szerettünk volna, aztán továbbálltunk, és egy Manilva nevű kis tengerparti városkánál parkoltuk le a kocsit. Itt egymást érték a part menti vendéglátóhelyek, de még egy Burger King is volt.... Ledobtuk a cipőnket, és bokáig a tengerben sétálva mentünk, itt kellemes homokos volt a part. Nagyon érdekes volt, hogy tele volt a part fura kis műanyagnak látszó tasakokkal. Először azt hittem széttört üvegszilánkok, aztán hogy valami zacskó...de mindegyik tasakban mintha valami apró állatka lett volna, és túl sok volt belőle ahhoz, hogy valami ember által eldobált dolog lenne. Fogalmunk nem volt, miféle állat lehet ilyen műanyagszerű tasakban, ez azóta is rejtély maradt :)

Végül beültünk az egyik helyre, ittunk egy kávét, Verus evett a fagyikelyhet is. Velünk szemben a tenger, tökéletes időjárás, mi kellhet még? Kiélveztük az időt, majd a hotel felé vettük az irányt, de Verus azt mondta, hogy olvasott egy közeli kis hegyi faluról, nincs messze, nézzük meg, állítólag nagyon cuki kis tipikus andalúz hegyi falu. Így tehát előbb Casares felé vettük az irányt.

Csodás volt az út, és a város elképesztő látványt nyújtott. Az épületek a hegyoldalba voltak beépítve, hófehér mind...és autóval be sem lehet hajtani. Az út a falunál egy parkolóházba fut be, ahol 7 szinten lehet ingyen parkolni. Letettük a kocsit, és lifttel (Tisztára mint Monte Carlo) felmentünk a városba. Siesta ideje volt, szóval pár lézengő turistán, és néhány bringás kiskölykön kívül nem volt senki az utcákon, viszont isteni húsleves illata lengte be az apró kis utcácskákat. Lépcsők, rejtett is alagutak, kanyargó, egyszemélyes járdák mindenhol. Nagyon furcsa, szürreális és nagyon hangulatos hely volt.

Kisétáltuk magunkat, és visszaindultunk a szálloda felé.

Másnap volt az utolsó napunk, este nyolc körül indult a gépünk vissza Malagából. Addig is igyekeztünk okosan kihasználni az időt, és kinéztünk a térképen egy állítólag nagyon szép helyet, egy víztározót. Ugyan nem volt közel, de ráérünk, legalább autózunk egy kicsit. Útközben azért a tengerparton is megálltunk, egy tündéri kis helyen, Torre del Mar volt a hely neve. A parton pálmafák, köztük a repkedő, színes papagájok, akiket lencsevégre ugyan nem lehetett kapni, de a hangjukat folyamatosan hallhattuk.

Megittunk egy isteni kávét az egyik kis kávézóban, és elindultunk fel a víztározóhoz.

Az út egy ideig nagyon szép volt, egy kanyonon át vezetett, csodálatos volt a kilátás, aztán viszont elég unalmassá vált. Igaz, néha a távolban feltűntek a hófödte hegycsúcsok....na végül odaértünk a helyhez, de látnivaló semmi nem volt. A tó kiszáradt, valahol messze láttuk, hogy van benne víz, de igazából elég csalódás volt. 

Sebaj, azért lőttünk pár fotót, és elindultunk vissza a malagai reptér felé.

Teletankoltuk a kocsit, és leadtuk a kölcsönzőben. Szuper kedvesek voltak, kivittek egy busszal a reptérre, ahol el kellet töltenünk 3-4 órát az indulásig. Nem is baj, hogy ilyen sok időnk volt, ugyanis rengetegen voltak. Legalább 20 helyen folyt a security check, és hosszú sorok kígyóztak mindnél. Túljutottunk rajta sikeresen, majd a burger king-nél lecsüccsentünk, ittunk egy sört meg ettünk egy burgert, és csak úgy léteztünk kábé másfél órán át. Ilyenkor ugye meg kell várni, hogy kiírják, melyik kaputól fog indulni a gép, addig úgysem tudunk menni semerre.

Aztán eljött az idő, hogy ki lett írva minden, szépen beálltunk a sorba, és lassan, bár feljutottunk a gépünkre. Végig tiszta időben jöttünk, minden várost lehetett látni Spanyolországból, nagyon szép látvány volt. Nem adják vissza a képek, de azért ide teszek párat :)

Szerintem az utolsó gép volt, ami érkezett Dublinba, mert valahova hátra állt meg a "Remízbe"...és 25 percen keresztül várnunk kellett a buszra, ami kivitt a terminálhoz. Úgyhogy eléggé elcsigázottan, de azért csak megérkeztünk. Örömmel ültünk be a jó kis Priusba (Mennyivel jobb azért ezt vezetni!), és hajnal fél kettőre haza is értünk. A gyerekek aranyosak voltak, mert megvártak minket, hogy üdvözölhessenek :)

Costa del Sol - utinapló harmadik rész

Úgy voltunk vele, hogy ki tudja, mikor lesz lehetőségünk ilyenre legközelebb, szóval egy nagy levegővétellel befizettük magunkat erre a napra egy marokkói kiruccanásra. A nagy levegővétel azért kellett, mert először is annyira nem volt olcsó, másodszor ugyebár nem EU, tehát nyilván nem egyszerű sétagalopp hiszen útlevélvizsgálat, csomagvizsgálat, és a többi. 

Az utat az FRS nevű kompcég szervezte. A hajónk 11-kor indult Tarifa kikötőjéből, de mondták, hogy másfél órával az indulás előtt legyünk ott, mivel a papírmunka elég sok időt vesz igénybe. Mi korán reggel el is indultunk, felkészülten vittünk magunkkal vizet, és snack-et is. Rövidnadrág, baseballsapka, és irány Tarifa, Spanyolország legdélibb kikötővárosa. 

Na most Tarifa előtt 10 perccel égszakadás, villámlás, mennydörgés....de nem imígy-amúgy, hanem rendesen. Mit mondjak, nem volt bizalomgerjesztő...Miután bejutottunk a kikötő parkolójába, azalatt az 5 méter alatt is ronggyá áztunk, amíg beszaladtunk az FRS épületébe. Az ügyintéző hölgynél kaptunk egy-egy matricát, amit ki kellett magunkra ragasztani, valamint néhány papírt, amit ki kellett töltögetni magunkról.

Volt útlevélvizsgálat, csomagátvilágítás, fémdetektor-kapu, és feltereltek minket a hajóra, ahol ugyanúgy sorban állás történt, és egy marokkói tisztviselő elkérte az egyik papírt, és pecsétet nyomott az útlevelünkbe.

Mivel mi korán érkeztünk, ezért viszonylag hamar megvoltunk, és le tudtunk ülni kávézni....de mire a hajó átért Tanger-be, még mindig volt, aki sorban állt az útlevelével....

Marokkóban szintén útlevélvizsgálat (megvan-e a pecsét), és kitereltek minket a kikötőbe, ahol a ránk ragasztott matrica alapján megmondták, melyikbe szálljunk fel az ott parkoló buszok közül. 

Kaptunk egy jópofa vezetőt, Ali-t, aki miután feltérképezte, hogy angol és spanyol ajkúak vannak zömmel a buszon, így ezen a két nyelven mondta a szöveget. 

Első körben elvittek minket arra a helyre, ahol a mediterrán tenger és az óceán összeér, itt kiszállhattunk 15 percre fotózkodni. 

Ezt követően elmentünk a Herkules Barlangja néven ismert képződményhez, ami egy természetes eredetű, de kézzel kibővített (kivájt) barlangrendszer, aminek a szárazföld felé és a tenger felé is van kijárata. A barlangból nézve az óceán felőli nyílás alakja emlékeztet Afrika körvonalaira, erre aztán egy sor legendát húztak rá.

Innen elvittek minket ebédelni egy tradicionális marokkói étterembe, ahol fűszeres zöldséglevest szolgáltak fel, fűszeres báránysültet (ezt én passzoltam), csirkecombot kuszkusszal, és valami nagyon cukros tésztás édességet (ezt is kihagytam)....közben szólt a marokkói élőzene, amit 4 férfi szolgáltatott. Nagyon érdekes élmény volt, mondjuk nyáron 50 fokban nem biztos hogy értékeltem volna.

Itt csatlakozott hozzánk egy újabb vezető, akinek az volt a dolga, hogy a csoport végén jöjjön, így gyakorlatilag közrefogva a csoportot vigyáztak ránk, nehogy valaki eltekeregjen. Szűk, kanyargós utcácskákon haladtunk végig, betekinthettünk a 2négyzetméteres ablaktalan szutyok üregekbe varróműhelyekbe, ahol folyt a munka, láthattunk lézengő arab fiatalokat, és iskolából hazarohangáló gyerekeket is. 

Utunk a szultán palotájába vezetett, ami momentán múzeumként funkcionál, (Kasbah múzeum). Itt megcsodálhattuk a régészeti leleteket, szobrokat és öreg térképeket, a csodás mozaikokkal és faragásokkal díszített tereket. 

Ezután átvonultunk egy bazár-részlegre, ahol bevezettek minket egy nagy üzlet első emeleti részébe, ahol két részre osztva a csapatot (angol és spanyol)...kaptunk egy rögtönzött kiselőadást a marokkói fűszer- és teakeverékekről, az argánolajról, a sáfrányról, és a többi....a rögtönzött termékbemutatót követően vásárolhattunk is... vásároltunk is Nigella seed-et, annak jótékony hatásai miatt :)

Ezt követően kaptunk még egy negyedórát, hogy lézengjünk kicsit a belvárosban,

 majd elindultunk visszafelé, ahol a busz már várt ránk, és visszavitt a kikötőbe. Itt újra útlevélvizsgálat, csomagvizsgálat, detektorkapu, pecsételés, nyomtatványleadás, majd helyet foglaltunk a hajón, és elindultunk vissza Tarifába. Olyan viharos volt a tenger, hogy körbejártak és hányós zacskót osztogattak az utasoknak. Katamarán hajóval mentünk, de volt, hogy az ablakig felcsaptak a hullámok, nagyon ijesztő volt, de derekasan álltuk a sarat.

Este fél kilenc körülre értünk be Tarifába, már sötét volt. Kifizettük a majd' 20 eurós parkolást, és elindultunk vissza Estepona felé. A hotel vacsoraidejét már lecsúsztuk, úgyhogy leteszteltük a helyi mekit, és ott vacsoráztunk.

Szuvenírekkel és rengeteg élménnyel tértünk haza, kicsit sem bántuk meg ezt a kis kiruccanást.