Amikor terveztük ezt a nyaralást, arra gondoltunk, hogy a 8 napból, amit Torontoban töltünk, 3 napot töltünk el a városban, a többi napokon meg kirándulgatunk. Ezen a napon is ez volt tehát a terv. Ontario megye déli része elég lapos, nincsenek nagy hegyek, a legközelebbi nagy természeti park az az Algonquin park…volt tervben, hogy elmegyünk oda, de nézegettem róla elég sok képet, és szép, szép…de 6-8 óra autóút oda, és ugyanannyi vissza lenne, annyira azért nem szép, hogy megérje. Meg hát szóval az van, hogy Írországban élünk, ami híresen szép ország, tehát erdők, hegyek, tavak, óceánpartok…ezek itt vannak nekünk kvázi karnyújtásnyira, hiszen a sziget nem nagy, pár órán belül elérhető autóval akármi….úgyhogy végül passzoltuk azt a nemzeti parkot.
Viszont van egy hegy a környéken, a Blue Mountain, ami Toronto-tól északra, a Hunor Huron tó partjánál helyezkedik el, és gyönyörű kiépített részei vannak. Sípályák, felvonók, meg egy Blue Mountain Village nevű afféle turisztikai látogató központ.
Arra gondoltunk, hogy akkor megnézzük ezt a helyet. Hajnalban edzőteremmel indítottuk a napot, Verus ezúttal az evezőpadot támadta be, mert mindkét futópad foglalt volt, szerencsére a taposógép üres volt, így nem szorultam ki a biciklikre, mert már csak azok lettek volna, ha foglalt lett volna. Aztán tusolás, reggeli a hotelben, és indultunk is.
Borús volt az idő, csak reménykedtünk benne, hogy nem fog esni, mindenestre iktattunk be erre a napra némi shoppingot is…például kifogytam a szivarokból, elfogytak, amiket Andorrában vettem, és a Pozsonyban vásárolt darabok is erősen lefogytak. Továbbá mivel nem volt készpénzünk mosni, akartunk pár ruhadarabot venni magunknak, meg a srácoknak is odahaza, nyilván.
Még itthonról kikerestem egy elég jó szivarboltot, egy Schomberg nevű területen (elég sok német hangzású település van errefelé), ahol rendes humidor van, és lehet vásárolni.
Itt mesélem el, hogy azért volt nálam néhány maradék szivar, és a Niagaránál, amikor este felmentünk a toronyba, sikerült venni öngyujtót, és az volt a terv, hogy ott valamelyik padnál a parkosított részen elszívunk egy szivart….de meghiúsult, mert rá kellett hogy döbbenjünk, hogy a dohányzás nagy mértékben tiltott egész Ontarioban, ahogy az alkoholfogyasztás is. Konkrétan a törvény leírja, hogy közterületen sem szabad dohányozni, és amikor ennek utánanéztünk, akkor esett le, hogy tényleg, nem is láttunk soha senkit cigarettázni….vagy talán 1-2 alkalommal…de nagyon ritkán, pedig sok olyan helyen jártunk, ahol nagy tömeg volt. Néztük a sok embert, ültünk a fűben a Niagara vízesésnél a sétány mellett, és vártuk, látunk-e valakit, aki dohányzik…..de nem. Úgyhogy végül mi sem gyújtottunk rá, törvényt tisztelő, jogkövető polgárok lévén.
Szóval ennek értelmében szivarbolt sem túl sok van, és amit találtunk végül, az is zárva volt hétfőn, de ez a nap egy kedd volt. Úgyhogy be is támadtuk őket. Sikerült vásárolni egy doboz Big smoke Connecticut típusú szivart, miután vagy egy fél óráig hallgattam az ajánlásokat….persze azok a típusok, amiket ismerek, szeretek….azok nem voltak, sőt, az egyik kedvencemről, a La Estrella hondurasi szivarról a faszi nem is hallott….de se plasencia reserva, se santa damiana, sem flor de copán, se don diego….semmi ezek közül. Hozzá kell tennem, Kanada nem olcsó hely, és elég magas a dohányra kivetett adó, szóval elég drágák a szivarok is….de még mindig olcsóbbak, mint a briteknél, vagy az íreknél.
Közben érdekességként írom le, hogy a legnagyobb szivarforgalmazó Ontarioban egy Horvát Jóska nevű erdélyi magyar faszi, aki 1932-ben talált fel valami spéci eljárást, amivel műanyag szipkát lehetett a szivarra applikálni. Céget alapított, amit a fia vett át, Joseph Horvath Jr., és akinek a lánya vette át a bizniszt, aki egyébként egy ír faszihoz ment feleségül (Colm O’Shea), és aki 2011 óta vezeti a „House of Horvath” vállalatot….kicsi a világ, és a magyarok mindenütt ott vannak…
No, viszont én nem ilyen szivart vettem, mert nem volt szimpi….nekem az illata erős volt, és a borító dohánylevél színe is túl sötét volt, olyan maduro jellegű. Én az enyhébb, aromásabb szivarokat kedvelem….úgyhogy egy olyan márkát választottam, amit egy nyugdíjas kanadai rendőr alapított a feleségével…és egyébként Nicaraguában gyártat, és a House of Horvath-al is üzleti kapcsolatban áll, szóval azért…na.
Kérdeztük a faszit a shopban, hogy most akkor mi a sztori a dohányzással, hol tudok elszívni nyugodtan egy szivart? Nekiállt magyarázni, hogyhát 9 méteren belül nem lehet ajtó, ablak…nem lehet a közelben iskola, templom, bármilyen intézmény….vagy bárki más ember…elég vicces volt. Végül mondta, hogy hát ő a kertjében szokott szivarozni…mondtam neki bátyja, nem modod….én is : D….na mindegy, végül azt mondta, hogy nyugodtan parkokban lehet, csak ne legyen a közelbe senki…komolyan, tiszta vicc. Mindenestre sikerült beszerezni a következő adag szivart, úgyhogy beugrottunk egy boltba, hogy vegyünk valami péksüteményt a kávéhoz, amit az otthonról hozott termoszban (LOL) hoztunk még a hotelből.
Vettünk egy doboznyi valami töltött citromos, meg málnás sütit, kézműves meg minden…meg egy-egy kanadai sört is, hamár kanadában vagyunk, és kerestünk egy parkot, ahol elfogyaszthatjuk. Na, mire megálltunk egy padnál, természetesen leszakadt az ég is, úgyhogy a kocsiban söröztünk és brancsoltunk. Itt mondanám el, hogy a sütemény olyan rossz volt, hogy csak „böcsületből” ettük meg. Persze van egészségesebb verzió is...mondjuk görögdinnye egy negyednyi 8 dollárért (kb 1800 forint)
Amikor befejeztük a táplálkozást, kinéztünk egy outlet centert a környéken, és elindultunk. Óriási bevásárlóközpont, ember alig….szuper üzletek, szuper árakon, óriási kínálat….komolyan úgy kellett magunkat visszafogni, hogy a két óriási szatyornyi ruha elég lesz már…és a fejemben kezdett kirajzolódni a gondolat, hogy nem lesz elég helyünk hazafelé, kell majd plusz bőröndöt book-olni a repülőre…meg persze venni is….
A mindenhol ott lévő horti-ban vettünk kis meleg kaját, aztán irány a Blue Mountain village. Verus megadta a navigációnak, hogy akkor menjünk fel a hegy tetejére, először nézzük meg a kilátást, biztosan nagyon szép. Így is lett. Behajtunk az óriási (és töküres) parkolóba….körben kerítés, mögötte a fák, a kerítésnél egy bódé, meg sorompó. Azt hittem ott kell fizetni a parkolást, de kiderült, hogy azért kell fizetni, hogy oda bemenjünk, és lenézzünk a hegyről….fejenként 30 dollár (6700 forint körül)….kérdezzük a spinét, hogy jó, és mit kapunk ezért, mit lehet még csinálni? Délután 4 körül volt, nyilván nem töltünk el egy egész napot ezen a helyen…Hát, mondja, van egy étterem, de az mindjárt bezár a rossz időjárás miatt…de stáljunk, meg nézelődjünk nyugodtan. Mit mondjak, passzoltuk. Nem a pénz miatt, hanem azért, mert nem fogok azért fizetni, hogy lenézzek egy dombról egy tóra. Pláne nem ennyit.
Kissé bosszúsan indultunk hazafelé. Gondoltuk, keresünk akkor valami tóparti helyet, ha már idáig eljöttünk, legalább nézzük meg milyen. Kinéztünk egy tóparti üdülőhelyet, a Wasaga beach-et. Állítólag volt public parkoló, gondoltuk letesszük a kocsit, és sétálunk egyet.
Odaérve próbáltunk minél közelebb jutni a tóparthoz, de érdekes módon sehol nem lehetett megállni, de még behajtani sem lehetett volna, csak a helyi lakosoknak. Mindegy, én bementem kocsival, mert érdekelt, milyen a hangulat….szép házak, árnyas fák, néha két ház között meg-meg villant a tó….persze gyökketővel szabad csak haladni….és a nyilvános parkoló egyáltalán még a part közelében sem volt. Találtunk végül egy jónak tűnő parkolót, be is hajtottunk. A fiúka a bódéban, mondja hogy 30 dollár a napijegy. Mondom neki tesókám, délután 5 óra van, nem kell napijegy, max fél órát maradunk, jó? Jó, mondja ok. Kérdezem akkor mennyi a jegy? 30 dollár….elköszöntünk, kissé bosszúsan. Nem valami rugalmasak a kanadaiak, ha parkolásról van szó.
Ironikus, hogy amikor megfordultunk, és jöttünk visszafelé, Verus kiszúrt egy fagyizót, ami elé be is parkoltam, másik pár kocsi mellé….bementünk, vettünk két nagy poharas fagyikreálmányt (én persze reeses-est, naná), és ott hagyva a kocsit simán kisétáltunk a tópartig…a kutyafaszát senkit nem érdekelt, hogy fizettünk-e parkolást vagy nem.
Amúgy nem volt nagy szám a part, homokos volt, meg minden, de elég nagy szél fújt, úgyhogy megkajáltuk a fagyit, és indultunk haza. Viszonylag későn estünk a hotelbe, a 60-s, 80-s sebességkorlát miatt hosszú volt az út. Tusolás, kaja, ágy….másnap várt minket újra a nagyváros.
