Úgy terveztük, hogy másnap nem a nagyobb úton indulunk fel Torontóba, hanem a Niagara folyó menti szebb, de lassabb úton megyünk, és meg-megállunk egy-egy szép helyen, ahol van látnivaló. Márpedig az volt bőven, a felét sem tudtuk megnézni végül azoknak, amiket szerintünk érdemes lett volna.
Reggel haraptunk valamit….itt írom le amúgy, hogy gyalázatos a kaja odaát….normális pékáru nincs a nagy üzletekben, csak előrecsomagolt, agyontartósítószerezett, műanyagízű zsömlék/kiflik/briósszerű valamik. Felvágott szinte semmi, sajtokból igen korlátozott a választék. Szalámit és sonkát kifejezetten nehéz volt beszerezni, sokszor nem is sikerült, inkább krémsajtot vettünk, vagy mogyoróvajat. Édesség az volt, abban nem volt hiba, de pl. cukormentes dolgokat szinte sehol nem láttam, úgy kellett levadászni egy zacskó cukormentes Reeses-t. Mivel a gyerekek hoztak idén és tavaly is nekem olyat az USA-ból, így célzottan kerestem, de csak egyszer sikerült belefutni. Gyümölcs van de nagyon drága, joghurtok némi danone és oykos…de más poharas hűtött desszert, mint puding, rizs, ilyesmi az nulla. Szóval nincs az a választék, amihez Európában hozzászoktunk….szóval haraptunk valamit, és kifejlesztettem egy új kávétípust: A darált kávémat (Folgers) belekanalaztam a vízforralóban felforralt nem túl sok vízbe….majd pár perc után kiöntöttem a vízforraló szűrőjén keresztül. Aztán elmostam a forralót, visszaöntöttem a már kiöntött „kávét”, és újra kiöntöttem a saját szűrőjén keresztül. Így lett végre finom, erős, nem híg kávénk. Elkereszteltem Niagarano-nak LOL…úgyhogy reggeli mellé elfogyasztottunk egy kiváló nájágáránót, és lecincáltunk minden cuccot a gépállatba.
Első félreállásunk egy óriási sztúpánál volt, az „Ezer Buddha Sztúpájánál”…sajnos bemenni nem tudtunk, csak kívülről csodáltuk meg.
A következő megállónk egy juharszirup-műhely volt, ajándékbolttal, hatalmas rénszarvas szoborral, kóstolóval, mindezt a Niagara folyó partján. Nagyon hangulatos kis hely volt, persze vásároltunk juharszirupot, meg juharszirupos fudge-ot is, isteni volt mindkettő.
A következő megálló a folyó egyik nagy kanyarjánál volt. Itt kétféle attrakció is volt, mi egyikkel sem éltünk. Az egyik odalentről, nagy teljesítményű hajókkal rongyoltak be a turistákkal az örvénylő vízbe, a másik meg egy drótkötélpályán lévő bódét húzigáltak át az amerikai oldalra, meg vissza. A csónakos élményre nem vágytunk igazán, a bódé sem volt túl szimpi, még leülni sem lehetett benne, és kifejezetten lassú volt…de az egészet felülről megcsodáltuk, majd haladtunk tovább.
A következő megállót Verus nézte ki, hogy ilyen park-izé a folyó mellett, szép zöld, piknikezhetnénk ott. Csak a parkolásért kell fizetni. Meg is álltunk, szépen foguk a hátizsákjainkat, raktunk bele vizet, meg elemózsiát, és elindultunk parkba. Azt hittem, amikor kb 30 méter mély fémlépcsőn lementünk, hogy kábé ennyi lesz a megterhelés, de a túra csak innen indult, meredeken lefelé egy erdőn át. Sziklák között, meredek, fagyökerek és kövek által nehezített ösvényen haladtunk a százmillió fokban, és a párás, nedves levegőben. Persze szandálban, papucsban, ahogy köll….kb fél óra múlva visszafordultunk, és felküzdöttük magunkat a kiindulóhelyre….ott lerogytunk egy padra, és lihegve ittuk a vizet, meg ettünk némi csokit energiapótlásnak. Visszavánszorogtunk a kocsiba, és továbbindultunk azzal a tudattal, hogy akkor a mai kardiónk is ki van pipálva.
Még megálltunk egy érdekes helyen, ahol akét ország a saját oldalán egy-egy óriási erőművet épített fel, mi ugyebár a kanadai oldalról láthattuk az amerikai gátat, óriási építmény volt.
Innen érkeztünk be a kisvárosba, aminek „Niagara on the lake” a neve. Minden turistaleírás, minden útmutató azt mondta, erre a kisvárosra időt kell szánni, mert nagyon alulértékelt, pedig a legszebb, leghangulatosabb hely a környéken. Úgy terveztük, hogy itt akkor majd megkajálunk valahol, és jól megnézzük magunknak. Hát, végül nem így alakult. Konkrétan egy teljesen átlagos kisváros a tó partján, és kb úgy fel van futtatva, mint mondjuk Mo.-n Szentendre, vagy itt Írországban Adare….turistalehúzás minden sarkon, de olyan szinten, hogy félreállni sem lehet kocsival, csak ha fizetsz. Próbáltunk éttermet keresni, de mindenhol teltház, fullra parkolt parkoló várt. Két kanyar után úgy döntöttünk, hogy oké, láttuk kocsiból, köszi, húzzunk tovább.
St. Catherine környékén jártunk, pontosabban bent voltunk már a városban, amikor nagyon ijesztő dolog történt: egy időben mindkettőnk telefonja, plusz az autó képernyője is pirosan villogni kezdett, rajta felirat, és szirénahang a hangszórókból. Azt se tudtuk mi van, mi történt….aztán olvastuk a feliratot, miszerint tornádóriasztást kaptunk, haladéktalanul húzódjunk biztonságos helyre, mert arrafelé tart a tornádó, ahol most vagyunk.
Nem tudtuk, ezt most mennyire kell komolyan venni, mindenestre kerestünk egy közeli mekit, amúgyis ebédidő volt már bőven, leparkoltuk a kocsit, és beültünk. Verus az egyik helyi idősebb párt megkérdezte, miközben újra riasztás jött a telefonjainkra, meg másokéra is az étteremben, hogy most mi van, turisták vagyunk, és még nem voltunk ilyen helyzetben. A nénje csak mosolyogva legyintett, hogy csak figyeljük az időjárást….oké.
Megkajáltunk, és itt volt, hogy kipróbáltuk az ún. Poutine-t….a meki totemjében a kép csak valami krumpliféle volt, gondoltam miért ne, próbáljuk ki. Érdekesség, hogy a kanadai mekiben amikor rendelsz, kéretlenül odaírja mindig, hogy mi mennyi kalória….hm….namost ennél a poutine-nál az jelent meg, hogy 1700/db….mondjuk ez egy kicsit fura volt, de nem akadtam fent rajta. Háát….a kukában landolt mindkét csomag….sült krumpli, ami szó szerint úszik a gravy-ben , és meg van szórva durva mozzarelladarabokkal, amiknek amúgy se íze, se színe, állaga meg mint a gumié. A zsírban szottyosra ázott vékony krumplik egyáltalán nem voltak bizalomgerjesztőek. Ponginak viszont ízlett a bogyós üdítő LOL. Tele pocakkal indultunk tovább, láthatóan nem lett tornádó, és nem akartunk tovább ücsörögni a mekiben.
Az úton egyébként nagyon érdekesek voltak a felhők, lehetett látni, ahogy szép lassan tölcsér alakúra formálódnak, de valahogy elhaladtunk mindig alatta (szerencsére), úgyhogy nem lett az F-150-esből viharvadász verda : D
Délutánra oda is értünk a hotelhez, ami Vaughn-ban volt, ez Toronto egyik külvárosi része. A googlemaps-nek azért szidtam ám az édesanyukáját, ugyanis nem szólt, hogy menjünk le az útról, ezért tovább hajtottunk, így menni kellett még 5 km-rt, hogy a „Dixie” road-nál vissza tudjunk fordulni. Cserébe visszafelé sem szólt időben, megint túlmentünk, szintén 5 km extra, és ezúttal a „Dixon” road-nál tudtam visszafordulni. Azt hittem valami vicc…..ezt egyébként még kétszer játszottuk el a kint tartózkodásunk alatt, aztán rájöttünk, hogy az apple térképe időben szól, úgyhogy onnantól az iphone-ról navigáltunk tovább.
A hotelnél leparkoltunk, becsekkoltunk, fizettünk, és felcihelődtünk a hatodik emeleti szobánkba. Néhány hotelban már megszálltunk, de ilyen lift rendszer nem volt sehol: ha fel akarsz menni a lifttel, akkor a szobakártyát oda kell érinteni a panelhoz, és meg kell nyomni az emelet gombját. Mi a hatodikon voltunk, úgyhogy arra a szintre volt csak érvényes a kártya. Lefelé nem kellett érinteni. Nem értettük, hiszen amúgy ott a lépcső a lift mögött, azon mindenki oda megy ahova akar…de mindegy. A személyzetnek is volt ilyen érintőkütyüje, és nekik is érintgetni kellett, mikor jöttek-mentek. Viszont amért ilyen volt a rendszer, (időbe tartott, míg az emberek rájöttek, meg sokan egyáltalán nem értették, hogyan működik), ezért ultra lassú reagálású volt a lift, mi volt hogy inkább a lépcsőn közlekedtünk.
A szoba okés volt, az egyik fal full üveg, előtte elektromos árnyékolók, az ágy kényelmes, nagy, és magas volt, volt kanapé, tévé, konyharész, nagy hűtővel és fagyasztóval (volt minden emeleten külön jégautomata), óriási mikró, mosogatógép, kis pult, minden ami kell….valamilyen fura kávégép is volt, de elég szar kávét főzött, és különben is odalent a hallban non-stop ingyen kávét lehetett ereszteni. Kipakoltunk, berendezkedtünk, és be is streameltem a meccset, ami hamarosan kezdődött.
Meccs után kerestünk egy közeli Walmarts-ot, és szereztünk be ételt, gyógyszereket, meg persze némi ruházatot is, tekintve hogy a full új, modern hotelben, amiben volt edzőterem, medence, jakuzzi, meg külön mosóhelyiség is, a mosó- és szárítógépek kizárólag fémpénzzel működtek, tap-elni nem lehetett. Kérdeztem a recepciós kis nőt (ja, mindenki filippínó volt, meg indonéz), hogy de ha nincs készpénzünk, hogy mossunk? Mosolyogva magyarázta el, hogy hol van az ATM….én szintén mosolyogva mondtam neki, hogy nem fogok azért kivenni készpénzt, hogy utána felváltassam valahol, hogy tudjak mosni….ő kedvesen felelte, hogy beváltja szívesen….
Namost a mai világban már mindenhol készpénzmentességre törekszünk ugyebár, ami azt is jelenti, hogy relatíve elég nagy összegekkel büntetnek, ha kápét akarunk kivenni. Legutóbb Pesten is a harmadik lemezboltban tudtam csak bakelitlemezt venni kártyával, a többi helyről elküldtek, és egy ATM-ből a körúton akartam volna kivenni pénzt, mire közölte a gép, hogy a 10ezer forintra 5ezer forint tranzakciós díjat számol fel …hát kösz szépen…
No, 100 szónak is egy a vége, mondtam az asszonynak, hogy nem mosunk, veszünk új ruhákat, basszák meg….
Egyébként elképesztő, hogy azok a fájdalomcsillapítók, amiket nálunk csak receptre lehet kapni, és amiket általában Mo.-ról szoktunk beszerezni, mert ott ugyan drága, de kapható…(pl. Aleve)…szóval ezek a gyógyszerek Kanadában 100 meg 200 darabos kiszerelésben, fillérekért megvásárolhatók. Azt hiszem a 100 darabos naproxen hatóanyagú fájdalomcsillapító került valami 16 dollárba, ami kb 3500 forint….röhej. (persze a márkás Aleve az drágább, de minden gyógyszernek van egy olcsóbb, Walmart saját márkás helyettesítője, ugyanannyi és ugyanolyan hatóanyaggal, kb. mint otthon az algopirin-optalgin verzió)
Mivel a FIFA vége felé jártunk, így egy csomó leakciózott fifás ruha is volt, nem bírtam ott hagyni pl. egy pulcsit kemény 5 kanadai dollárért (kb 1200 forint)….Elcsigázva, fáradtan estünk be az ágyba, és ezúttal sem volt gond az elalvással.
