Kanada, 8. rész

 Az éjjel alig aludtam, olyan bűntudatom volt csóri Pongi miatt. Hogy a fenébe veszíthettem el….nyilván a túl sok inger. Mindenestre első dolgom az volt reggel, mikor felkeltem, hogy írtam egy emailt a ROM-nak, hogy ha véletlenül valaki leadja Pongit (küldtem róla képet), akkor értesítsenek, mert vasárnapig még Kanadában vagyunk. Hamarosan jött egy -gondolom generált- válasz, hogy persze, ha valaki leadja, írnak, de nem tudják garantálni, hogy mikor, tekintve a sok látogatót, blablabla….

A mai program az volt, hogy akkor keresünk végre egy frankó helyet a Huron tó partján, és megpróbálunk megmártózni benne. Azt írta a gugli, hogy ennek a tónak valami mesésen szép színű a vize, valami természeti jelenség okán….úgyhogy a szokásos hotelreggeli után, kávéval erősen betárazva, el is indultunk. Verus kinézte a Port Elgin nevű strandot, ingyenes nyilvános parkoló, közvécé, kiépített part, juhéj. 2-300 km a hoteltől,

 Verus vezetett végig, így én terpeszkedhettem az anyósülésen, kávézgatva, és nézve a vidéki Ontáriót.  Tökéletesen rendben tartott farmok, kastélyszerű paloták, és egyszerűbb, sőt, itt-ott kifejezetten lepattant faházakat láttam. Olyan tipikusat, is, amit sok amerikai filmben lehet látni….hogy szutyok ház, kupleráj körülötte, fatornác, azon kint egy ócska hintaszék, benne a tulaj belegyógyulva néz ki a fejéből…

Útközben annyi és olyan kamiont láttunk, hogy nevetve beszéltük meg, hogy felszámolunk mindent Írországban, megszerzem a kamionos jogsit, és kijövünk Kanadába kamionozni az életünk hátralévő részében…

Leértünk a beach-re. Tényleg tök jó hatalmas parkoló, a közwécé is rendben volt, átöltöztünk, és kivetettük magunkat két kényelmes strandszékre a partra. Sokan voltak, viszont sajnos nem kifejezetten strandidőt fogtunk ki. Erős szél, hűvös levegő. Én térdig mentem csak be a vízbe, Verus bátrabb volt, de ő sem uszigált sokat a tóban. Ellenben a látvány csodaszép volt, és láthattuk a különleges színű vizet is, igaz, nem a partnál, hanem kicsit beljebb váltott a szín arra a mély azúrkékre…próbáltam befotózni, de élőben  sokkal szebb.

Vittünk magunkkal ételt-italt, úgyhogy elidőztünk itt kicsit, majd visszasétáltunk a kocsihoz. Itt végre kipróbáltam, milyen érzés egy pickup lehajtott hátsó ajtaján ücsörögni….sőt, még be is feküdtem kicsit a platóra….aztán elindultunk szépen hazafelé.

Az van, hogy mivel betartottuk végig a szabályokat, ezért konkrétan – pláne ekkora verdában – tényleg nagyon lassan telik az idő útközben, és olyan, mintha nemistudom…30-al mennénk, pedig 80-al mentünk. Úgyhogy szépen el is telt az egész nap. Külön érdekesség, hogy láttunk egy amish szekeret, is, három kisgyerek békésen szundikált hátul, annyira édesek voltak....Az amishok egyáltalán nem használnak semmilyen technológiát. Nem úgy a menoniták, ők mobiloznak, autóznak....de ugyanolyan filózófiát folytatnak, minimális pénzköltés, maximális visszaforgatás. Sok gyönyörű farmot láttunk, ami ránézésre lehetett akár amish, akár menonita is.

 Hazafelé kiszúrtunk az út mellett egy fagyizót….hát, életemben nem ettem ilyen finom fagyit, pedig én nem vagyok oda érte….asszem Chapman’s….ez volt a lánc neve….elképesztő finom volt. Kiültünk, elnyalogattuk a fagyit, közben néztük az embereket meg elhajtó autókat….tök jó volt.

Hazaértünk valamikor késő délután, kicuccoltunk, és levonultunk a hotel wellness-részlegére. Medence, Jacuzzi. Jól kilubickoltuk magunkat. A jacuzziban ülve kerestünk a neten egy közeli pizzériát, és rendeltünk pizzát meg édességet. Aztán felmentünk a szobánkba, letusoltunk, átöltöztünk, és leslattyogtunk a hotel lobby-jába, hogy várjuk a pizzát. Megjött, felvonultunk a szobába, és a szokásos esti szeánsz—kaja, netflix elkezdődhetett. A pizza amúgy finom volt, de a tiramisu meg a canelli….hát Verus nem volt hajlandó megenni, annyira rossz volt. Mondjuk szerencsére én feláldoztam magam, így nem dobtuk ki, de tényleg nem volt nagy szám. 

Kanada, 7. rész

 

Erre a napra terveztük a második torontáli Torontós napunkat, fix progikkal, ami a Royal Ontario múzeumot (ROM), A St. Mary str. 25-öt, és a Distillery District-et, és a Sugar Beach-et jelentette. Ezúttal kihagytuk az edzést, gondolva arra, hogy valószínűleg sokat fogunk eleve gyalogolni, szóval tartalékoljuk az energiánkat erre. Szokásos hotel reggeli, parkolófoglalás után útra is keltünk. Egyszerűen nem bírtam betelni a hatalmas forgalmú 401-es út látványával.

Az autót letettük egy garázsban, és elsétáltunk a ROM ikonikus épületéig. 

Érdekes látvány volt a felhőkarcolók és a modern épületek között a kis templom, ahol épp ingyen ételt osztottak a sorbanálóknak...

Egy ideig kóvályogtunk, aztán rájöttünk, hogy épp átépítés folyik, és a bejárat hátulra , vagy inkább oldalra került. Telefon-qr kód, és hipp-hopp már bent is voltunk. Első körben kicsit fura volt a benyomás…ugyanis többszáz kölyök rohangált, visított, ugrabugrált….gondolom szünidős csoportok lehettek, de ilyen 10 év alatti gyerekek….különböző egyforma színű pólókban, gondolom, hogy a csoportok ne keveredjenek össze. Először kicsit méltatlankodtunk, hogyhát micsoda dolog, hogy hát kérem egy múzeumban ekkora sivalkodás meg hangzavar legyen…de jobban belegondolva nekem sokkal jobban tetszik ez, mint a síri csend, és hogy csak suttogva merjen a gyerek kérdezni valamit. Talán ez túlzás kicsit, de az alapgondolat egyáltalán nem rossz, hogy a gyerekek jól érezzék magukat egy múzeumban, ne megilletődötten meg se merjenek szólalni. Mondjuk azt nem értem, hogy 4-5 éves gyerekek mi a fenét keresnek a koreai, meg a kínai szobrok között, úgy értem, még egy felnőttnek is türelem kell végigolvasni, meg végiggondolni a sok információt….de mindegy.

A ROM-ban több mit 18 millió műtárgy van….képtelenség mindet végignézni. Jelentős a kínai részleg, sírok, szobrok, érdekességek, volt külön egy koreai szakasz is, meg egyiptomi, római….rengeteg minden. 

Én mégis inkább két részleget említek meg, ami nagyon tetszett: az ásványok, és a dinoszauruszok. Végig egyébként az egész múzeumban csodás ornamentika figyelhető meg, a lépcsőhűzaknál hatalmas, eredeti faragott indián/őslakos/first nation/ (mittudomén most épp melyik a legpíszíbb megfogalmazás) totemoszlopok voltak. Az ásványok a szivárvány minden színében, és a legkülönbözőbb formákban és méretben voltak kiállítva, elképesztő mennyiségben. A dínók pedig hihetetlen jól rekonstruálva, megépítve, külön mindegyiknél ábrával, ami mutatta, hogy a csontvázból melyik rész valódi, és melyik amit kiegészítésként reprodukáltak. Van valami nagyon megfoghatatlan, és szürreális abban, hogy az ember néz egy fél méteres lábszárcsontot, ami 150 millió éves….elképesztő. Pongiról is sok fényképet lőttünk

.A pár órás túránk végén megtaláltuk a kávézót, ahol ittunk egy finom kávét, és ettünk egy kurva szar nem olyan finom süteményt, és szusszantunk egyet.

A következő állomás a St. Mary street 25-ös számú épület volt,

 ahol az egyik kedvenc költőm és műfordítóm, Faludy György lakott. Az épület előtti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re keresztelték 2006 októberében, és emlékplakett, valamint egy információs tábla is megemlékezik róla. Ez a hely az egyetem közvetlen közelében van, ahol Faludy tanított. Jó volt azokon a sétányokon végig menni, ahol Ő is sétált annak idején. Zseniális elme, és nagy koponya volt.

A következő uticél a Distillery District volt, ami innen kicsit távolabb van, de szépen elsétáltunk. Ez a hely egyfajta sétálóutcás terület, autóval egyébként sem lehet bemenni, és különleges, 19. századi épületekből áll, amelyekben egykor egy nagy whiskey-lepárló működött, macskaköves utcáin éttermek, bárok és butikok várják a betérőket. Minden nagyon hangulatos, sétáltunk benne egy nagyot, majd a kikötő felé vettük az irányt.

A kikötő, amikből elég sok van, végig egész Toronto déli részén, szóval ez az északi végéhez közeli rész, ahol a cukorfeldolgozó is működik. Itt csináltak egy mesterséges, homokos tengerpartot, napernyőkkel, székekkel, mintha egy igazi tengerpart lenne. Persze csak látvány, mert fürödni nem lehet a tóban. Ettől függetlenül nagyon jópofa, hangulatos hely.

Le is ültünk, és csodáltuk a látványt. Háttérben a felhőkarcolók, a CN Tower, szemben az Ontario tó. Lazítunk, isszuk a vizet, és Verus kiszúrt egy faszit kicsit arrébb, aki szivarozott. Felpattantam, és odamentem hozzá. Udvariasan megkérdeztem, hogy akkor itt ezek szerint és most engedélyezett-e a füstölés. A pasas kanadai volt, mondta hogy egész nyugodtan, itt lehet szivarozni. Úgyhogy Verussal elszívtunk egy szivart (ő egy cigarillot), úgyhogy ezzel is csak emeltük a pillanat fényét.

Azt hiszem ekkor vettem észre, hogy Pongi eltűnt! Akárhogy túrtam a hátizsákom, Pongi odalett. Kétségbeesve próbáltunk visszaemlékezni, hol tűnhetett el, végül arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg a múzeumban dezertálhatott a kis bestia….gondolom megtetszett neki a sok kitömött állatka, meg a szép ásványok.

Kiszomorkodtuk magunkat, és elindultunk vissza a parkológarázs felé. A belvárosból kivezető út maga is élmény volt a látvány miatt.

 Hazafelé megálltunk egy Walmarts-ban, hogy vacsit intézzünk. Arra gondoltunk, kipróbálhatnánk valami mikrós készétel kaját, olyat úgyse nagyon szoktunk enni, és hát ennek errefelé elég nagy kultúrája van. Választék volt bőven, Walmarts saját márkás készételek, ezek voltak a legolcsóbbak, aztán egyre drágább, jobb márkák. Nem tésztát akartunk, és nem is a legolcsóbbakból, úgyhogy valami csirke-krumpli összeállítást választottunk, aminek 7 dollár körül volt darabja. Összehasonlításképpen a saját márkásak 3 dollár alatti árakon voltak. De hát mi tudjuk hogy a feldolgozott kaják, a tartósítószerek nem tesznek jót, szóval nyilván az olcsóbban több az adalékanyag.

Hazaérve kifújtuk magunkat, tisztálkodtunk, és bedöglöttünk a tévé elé….ezen a napon is több mint 10 kilométert sikerült gyalogolni, elég fáradtak voltunk már. A mikrós kajára nagyon kíváncsi voltam….hát mit mondjak. Kurva szar volt Nem volt olyan finom….Megettük, de fanyalogva. Újfent megállapítottuk, hogy Európa sokkal jobb hely, ha a kajáról van szó. Alvással ma sem volt gond, de Pongi hiányzott….(egész eddig velünk aludt)