Mikor elterveztük Verbénával, hogy Írországba költözünk, az egyik legfontosabb érv, motiváció volt az, hogy a gyerekeink ír iskolába járjanak. Miért is….hát elsősorban két dolog miatt. Egyrészt, hogy tanulják meg a nyelvet rendesen, ösztönszerűen használni, másrészt, hogy kipróbáljuk a nem magyarországi, poroszos iskolarendszert, hanem a hírből hallott, laza, praktikus, funkcionálisabb verziót. Kiérkezésünket követően az anyagi lehetőségeink nem engedték meg a gyerekek beiskolázását, aminek most már örülünk, hiszen a kötelező egyenruha, valamint a tankönyvek euróezrekre rúgnak. Parkolópályára állítottuk hát a projektet, mondván, ha kiegyenesedünk anyagilag, visszatérünk rá. Közben igyekeztünk a lehetőségekhez mérten foglalkozni a gyerekekkel természetesen.
Közben pedig telt-múlt az idő, és elkezdtük megismerni Írországot. Az van, hogy ma már tudom, hogy az interneten fent lévő mondjuk 20 kinti magyar dumájából melyik az az egy, esetleg kettő, aki a frankót mondja, de ehhez itt kell lenni, hogy lássuk, mi van. Otthonról lehetetlen kiszűrni a sok infó közül a jót. Kijöttünk, és szinte semmi sem úgy volt, ahogy azt vártuk, természetesen a rendelkezésre álló, elérhető információkból kiindulva. Az ingatlanpiac, a munkaerőpiac, a közműdíjak, a fűtés…semmi….és ebből a sorból az iskola sem hiányzik. Az sem olyan, amilyennek gondoltuk.
Első körben a legszembetűnőbb talán az alacsony színvonal…..mire is gondolok konkrétan: általános iskola, hatodik osztály tananyag matematikából: a hetes szorzótábla. Nem vicc. De volt olyan matekóra is, szintén hatodik osztályban, aminek az elején a gyerekek szavaztak, mit akarnak nézni: a Kangaroo Jack-et vagy a Curious George-ot….Vagy hogy a középiskolás magyar tanuló három, napi iskolában-levéssel töltött hónap után a hotmail-t úgy ejti, ahogy írják, „hotmail”-nak. És nem az akcentussal van baj, bár az tény, hogy a hideg futkos a hátamon a sok ombrellától, meg mocstól, meg róbistól….meg hungritól, meg attól, hogy „H” hangnak ejtik a 8-at….de mondom, nem ez a baj. Az a baj, hogy németórán a tesztkérdés angolul van, és a választ is angolul kell írni. Mikor az ismerős diák – nem beszélvén az angol nyelvet, egy hónapja voltak itt- beírt valamit németül, a tanár kiakadt, hogy angolul írjon. Szóval ez az egyik fele, ráadásul a gyengébb láncszem.
A durvább érv az iskola ellen bizony prózai, szomorú, és teljes mértékben fizikai. Féltjük őket.
Egyrészt a konkrét fizikai sérülésektől, másrészt a diszkriminációtól, ami a tanárok felől jön, és az idegengyűlölettől, ami a diákok felől. Fizikai sérülések: tény, hogy itt nem volt még olyan magyar diáklány, aki a középoskolába való beiratkozás után ne szenvedett volna el valamiféle verést. Van itt az utcánkban olyan is, akinek a hajcsatját törték szét a fején egy könyvvel hátulról, de van olyan is, akinek eltört az állkapcsa, akkorát kapott (egy másik lánytól…) Jó ismerősünk fiával történt meg, hogy a suliban elvették tőle ír társai a sapkáját. Dobálták, szórakoztak vele, majd mielőtt visszaadták neki, kapott egy tockost is hozzá. A srác visszaadta. Következmény: a magyar gyereket két napra kitiltották az iskolából, és a szüleit kötelezték rá, hogy írjon egy bocsánatkérő levelet az ír gyerek szüleinek. Ezek a történetek nagyon megviseltek minket, hiszen az ember megnézi, hogy hova engedi a féltett-dédelgetett kis „ékszereit”, a gyerekeit.
Marci egy nyíltszívű, csodálatosan jóindulatú, barátságos, értelmes, és nagyon-nagyon érzékeny kisfiú. Nem akarjuk, hogy egy befordult, depressziós, szótlan gyerek váljon belőle, annyit az egész írországi túró nem ér.
Jancsi vagány, bevállalós, eszes gyerek., aki könnyen befolyásolható. Tudjuk, hogy nem kellene sok, hogy beilleszkedjen az ír gyerekek közé, és belevigyék őt a baromkodásba. Itt a gyerekeket nagyon szabadon „nevelik”. Gyakorlatilag bármit megtehetnek. Az úttesten ha jövök kocsival, és van pár kölyök, akik az úttest közepén ácsorognak, beszélgetnek, nem ám elállnak az útból. Egy kis idő után végigmérnek, majd nagy kegyesen csinálnak maguk között annyi helyet, ahol épp el lehet menni….és intenek, hogy jóvan, mennyé….Nem akarjuk, hogy Jancsi ezt a stílust sajátítsa el.
Kari rendes, szorgalmas, kedves, és nagyon lelkes kislány. És nagyon sebezhető is, extra érzékeny.
Tomi hirtelen, nagy igazságérzettel bíró, bevállalós srác, aki kiáll az elveiért, önmagáért, vagy ha úgy gondolja, másért is, gondolkodás nélkül. Rémálmom, hogy egy szemét kis traveller leszúrja, mert nem hagyja magát leköpni.
Hannus bomba csaj. Az ír lányok között olyan, mint a sárban a csiszolt gyémánt. Semmi, de tényleg semmi sem ér annyit, hogy a gyerekeinket veszélyeztessük. Úgyhogy marad a magántanulás. Itthon, most már megteremtve a technikai feltételeket igazán nincs akadálya, hogy a magyar tanmenetet követve haladjunk előre. Mindenkivel a saját tempója szerint. Belevéve a tanulásba a zenét is, a funkcionális dolgokat is. Otthon levizsgázva a dolog hivatalos része is rendben van.
Barátok, társadalmi élet….a helyi írekkel sajnos elég nagy baj van. Lusták, elkényeztetettek, lassúak. Koszosak….az iskolában is tilos az orrfújás, szipog mindenki. Ha valaki kifújja az orrát, a tanár helyreutasítja. Ha kicsúszik egy tüsszentés, elnézést kell kérni a többiektől. Más világ. Az itteni magyar családok gyerekein, akik régebb óta itt élnek, tükröződik a kettősség: a magyar tananyagot már rég nem követik, a velük egykorú magyar társaiknál jóval butábbak, elfelejtenek magyarul helyesírni, beszélni. De az irish-englis éneklő, affektáló kiejtését magukénak tudják. Nem egy vonzó jelenség ez az egész. Az itteni magyarok egy része feléli a pénzét, mert dohányzik, iszik…ezek itt nagyon sokba kerülnek. Sokan beleugranak egy bankhitelbe, és házat vesznek itt…és 30-40 évig fizethetik a havi 1200 eurós törlesztést. Az iskolára úgy tekintenek, mint valami grande gyerekfelügyeleti szervre…reggel bedobom a gyereket, és délután fél négyig nincs vele gond. Az egyenruha is nagyszerű találmány, mert a gyerek még este 11-kor is az egyenruhájában van. Reggeltől estig, egész nap. Nincs gond az öltözködéssel. Persze, ez nem mindig, és nem mindenkivel van így, de ezek a benyomásaink. Ezt látjuk.
Tisztában vagyunk azzal, hogy ez megint más, mint a megszokott útvonal, ez megint egy olyan dolog, amit itt nekünk végig kell harcolni, mert nem szoktak hozzá, hogy van ilyen. Mert nem értik, hogy nem akarjuk az ír oktatási rendszerbe helyeztetni a gyerekeinket, mint magántanulók, hanem köszönik szépen, ők a magyar iskolájukhoz tartoznak úgy, hogy közben itt tartózkodnak Írországban.. De nem baj, majd felfogják. Nem könnyű ez a választás sem nekünk, sem a srácoknak, hiszen van egy elég sarkosra megszerkesztett beosztásunk, hogy ki, mikor, mit tanul…amit azért nem veszünk annyira nagyon szigorúan, a lényeg, hogy haladjanak a gyerekek az anyaggal, de ugyanakkor jelent valamennyi szabadságot is, hiszen az egész tanulás alkalmazható mindenkinek az egyedi igénye, lehetősége, kedve, kénye szerint.
Azt hiszem az a hosszú távú célunk, hogy vagy egy másik helyre menjünk itt Írországon belül, vagy felkészítsük őket – ha csak az angol nyelvből is – annyira, hogy megértsék, ha valaki bántja őket verbálisan akár. Hogy a kommunikáció hiányossága miatt ne keveredjenek felesleges konfliktusba senkivel.
Ez megint egy cél, egy terv, ami a fejünkben van, és majd meglátjuk, az élet mit hoz.
