ráadás: Bééének

Ez a másik klip, amit még felvettünk a musical-en, ezzel kezdődött az egész show.



Üdv a tudodhonnan... :D

gyerekszáj -sokadszorra..

Beni és Tomi barchobáznak..

• T: Állat?
• B: Igen.
• T: Rágcsáló?
• B: Nem, csipegető.
  

:)))))

Majd, kis idő múlva próbálja Tomit rávezetni.... olyan, mint a strucc, csak kisebb...

Na, vajon mi lehetett...?

(galamb)

Egy kis hazai

Tavaly hozta Beninek a Jézuska a fényképezőgépet, kifejezetten az Ő korosztálya beli gyerekeknek valót. Sd kártyahely, LCD panel, nézőke, beépített játékok, effektek, két megapixel.....Beni imádta. Egész pár héttel ezelőttig, amikoris megkergült a masina, és úgy döntött, nem ismer fel többet SD kártyákat. Semmilyet sem. A termékre egy év garanciát is hozott a Jézuska, egy teszkós blokk formájában, és mivel (bár éppenhogy csak) az egy év még nem telt le, ezért legott el is látogattunk a tébetűs multihoz, hogy megoldjuk a dolgot.

Magyarországon ilyen ügyünk sok volt...Uramisten de még milyen sok....balhé balhé hátán, fogyasztóvédelem, vásárlók könyve, üvöltözés, anyázás.....sorolhatnám. Itt viszont a magyar tapasztalataink után kellemesen csalódtunk, azt látván, hogy itt bizony a fogyasztót megbecsülik, és valahogy mintha érzékelnék, hogy ki kiből él.

De közben volt egy világválság...és változtak a dolgok. Ugyanis a következő történt: Vevőszolis ember figyelmesen meghallgatta a történetünket, majd tanácstalanul forgatta a kezében a szerkezetet, és közölte, hogy ehhez bizony menedzser köll. Termett is egy menedzser hölgy a helyszínen, aki ugyan velünk nem beszélt egy szót sem, de rosszallva végigmért minket a vevőszolis pult másik oldaláról, és kelletlenül előhúzott a pult alól egy ránézésre tízkilós, fűzött könyvet. Gondolom a protokoll volt... Pár perc után kedvesen érdeklődtek, hogy ugyan nem akarunk-e közben vásárolgatni, hogy jobban telljen az idő. Mi futottunk egy kört az áruházban, vásároltunk, fizettünk, majd odaléptünk az emberünkhöz, aki elmagyarázta, hogy a teszkó mindössze 28 nap garanciát ad a termékekre, és forduljunk bizalommal a gyártóhoz.

A gyártóhoz....akinek a head office-a Hong Kongban van, az Európai disztribúciós központja meg Dubai-ban. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor egy hangyányit elöntötte a lila köd az arcom, és laptopot ragadva írtam egy keresetlen ímélt a teszkóéknak. A központjukba. Nem volt a levél durva, inkább csak információra éhes.....olyanokat feszegettem, hogy mit tanácsolnak, Hong Kongba vagy inkább Dubaiba indítsam útnak az ötveneurós fényképezőgépet, valamint hogy akkor tulajdonképpen ha ők nem, ugyan ki adta az egy éves garanciát a játékra? Továbbá meddig terjed a teszkónak, mint forglmazónak a felelőssége ebben a kérdésben....?

Nos, négy röpke nap múlva egy kedves hölgy válaszolt, és biztosított egyfelől a sajnálatáról, másfelől a megértéséről, továbbá elnézést kért, és megkért, fáradjak vissza a szerkezettel az áruházba, ahol boldogan visszaadják a gép árát, és le van egyeztetve már a vezető menedzserrel, de ha mégis problémáznának, adott egy referenciaszámot, és egy telefonszámot is, hogy azonnal hívják fel őt az áruházból, és el fogja igazítani őket.

A mai nap folyamán elintéztem a dolgot. Igaz, annyit nem mondtak, hogy bocs. Igaz, negyed órát várakoztattak a huzatban, mire visszakaptam a pénzem. Igaz, háromszor kellett három embernek elmondam, mi a f@szt akarok én egyáltalán (oh pardon). Igaz, meg nem kértek volna, hogy adjak egy centet, kérdés nélkül a pultra számolták nekem a 49 euró 99 centet. És láttam rajtuk, hogy vérig vannak sértve.

Értem én ám. Egyfelől nem tetszett nekik nyilván, hogy a parasztja (ez lennék én) nem fogadta el, hogy húzzon haza és fogadja el, hogy a játékok nem tartanak örökké. Aztán hogy még volt pofám a központhoz fordulni, és még azt is részletesen kielemezni a vezetőségnek, hogy a menedzserasszony olyannyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje verbálisan is belebonyolódni az esetbe, amiért ismerve kicsit a protokollt, nyilván megkapta a beosztását. Aztán azzal is tisztában vagyok, hogy kevés olyan oldalra esett, kontrollmániás agyalágyult elmebeteg van, aki egy december 16-ai blokkot megőriz következő év november végéig, és nem átallja lobogtatni. Ja, és még válság is van, meg recesszió....és az IMF pénze miatt kötelező az adót emelni, a családi pótlékot csökkenteni, vízdíjat bevezetni, súlyadót emelni, és ezért szinte biztos hogy a sok bevándorló a felelős, akik itt rontják a levegőt.

Nyilván.

Konklúzió? Hm...Cipőt a cipőboltból...mi más lehetne?

bezárt a tarisznya

Nos, végül a "bőrös" blog bezárult. Sajnálom is, meg nem is... Sajnálom, mert rettentően büszke vagyok az én Buddymra, hogy fricskát mutatott a sok-sok kifogás(á)nak és jól lefogyott. Büszke vagyok rá, mert példát mutat a gyerekeinknek, hogy ha igazán akar valamit valaki, akkor azt képes valóra váltani. (már ha esetleg elfelejtették volna azt, ahogyan mi ide kijöttünk és amilyen erő hajtott és hajt ma is minket.. )

És nem sajnálom, mert sok-sok gonosz piszkálódásnak vetett ezzel véget, és rettentően utálom, hogy ha a szerelmem rosszkedvű. A célját nem érte el (ami az lett volna, hogy hozzá hasonló sorsú emberekkel megismerkedjen, tapasztalataikat megosszák egymással, urambocsá' segítsenek egymásnak a felmerülő akadályok legyűrésében), ellenben az utóbbi időben különféle alakok kommentjei, majd valaha volt ismerősünk megalázó viselkedése arra ösztönözte, hogy befejezte azt a blogot.

Bizonyára még mindig naivak vagyunk, és fel sem merült az, hogy a más sikere mekkora állatot képes bizonyos emberekből kihozni.
Ugyan Buddy mindig is tiltakozott az ellen, hogy az nem siker, hogy lefogyott, inkább szégyen, hogy elhízott, de az az ő véleménye, az meg az enyém, hogy szerintem igen is az, ha valaki képes 193 kilóról 80-ra lefogyni. Igen, ismétlem magam: segítség nélkül, önerőből.
Szóval vegyes érzelmeim vannak a blog bezárásával kapcsolatban, és nem mondom azt, hogy ne lett volna téma sosem, hogy ezt a blogot is bezárjuk, de ezt nem. Nem, mert ennek köszönhetően ismertünk meg számunkra fontos embereket, és kevesebbek lennénk nélkülük.

Az pedig, hogy Buddy úgy döntött ahogy, azt hiszem végleges. Végülis a lefogyásakor felmerülő gondolatait kiírta magából, a súlymegtartó agyalgásait is, neki segített, hiszen jobban átlátta az egészet. És ahogy minap mondta, végülis lefogyott, nem hízott vissza és nem is fog, ennyi volt, kész.

Így hát a rövid életű bőrtarisznyától búcsút veszek, én szerettem olvasni, mert sok olyan gondolatot olvastam a férjemtől, amit ugyan megbeszéltünk, de valahogy mindig olyan jól, olyan buddy-san megfogalmazta, és nekem tetszett. Ok, ez az elfogultság, igaz?

És az uccsó montázsát kiteszem ide, mementónak.
Nem, semmi ps nincs az alakokat illetően: igen, tényleg ilyen kövér volt, és igen, tényleg ilyen sovány lett.

De szép is a szerelem..

Hannus és Démo 2 éve járnak, és erre az alkalomra a lánykánk ezzel a képpel lepi meg Szívszerelmét.
Amúgy igen, csak ők öregszenek, mi nem. :)

Back to the eighties

A szokásos évente megrendezésre kerülő iskolai musical előadást idén is igen komolyan vette a vezetőség. professzionális koreográfus, professzionális rendező és zenei rendező, és természetesen szintén profi felszerelés. A gyerekeknek szinte éjjel-nappal próbálniuk kellett. Kőkeményen.

Nos, az eredmény meg is lett. Külön öröm apai szívemnek, hogy Karit az egyik főszerepre választották ki, és fantasztikusan teljesített mind ének, mind színpadi mozgás terén. Őrület, ahogy ezek a gyerekek felszabadultan, gátlások nélkül, szabad utat engedve a bennük lakó gyermeki, tiszta, ős-tehetségnek, szárnyaltak az előadáson.

Sokmindent mond ez el nekem. Az itteni pedagógia, az otthoni poroszos, teljesítményorientált attitűdhöz képest nagyon szabad, megengedő. És a nagy liberális szabadságban a gyerekeknek tényleg szárnyalnak. Oké, elismerem, szárnyal sokszor az egójuk is, az arcukról nem beszélve. De nem baj. Istenbizony hogy nem. Szülőként, apaként nagy öröm nézni, ahogy kibontakoznak, és tényleg látom, hallom, hogy igenis sok gyerek van, aki tehetséges, és ügyes, és aktív, és megy és csinálja. És nincs rajtuk teher, nincs rajtuk feleslegesen nagy nyomás, és nincs rajtuk a politika, meg az aktuális gazdasági helyzet.

Tudom, elfogult vagyok, de vállalom. Íme egy amatőr felvétel (a dvd-k még nem készültek el), ízelítőül...

nagyfiú

Beninek mozog a foga. (a bal alsó egyes jól mozgatható, a jobb alsó egyes kicsit csak..)

Hüpp-hüpp.

Lehetsz király...

Rég nem írtam ide. Egyrészt van az újabb blog, nem beszélve arról, hogy annak a vezetése is idő/energia, és hát amiről szól, ugye az is lefoglal, nem kis mértékben.

Az is tény, hogy közeleg a negyedik karácsonyunk idekint. Elképesztő. Annyira más lett minden, annyira nem úgy alakult, ahogyan képzeltük. A kicsi részletek legfőképp. Mert a fő csapásirány az pont hogy arra halad, amerre gondoltam anno hogy haladni fog. Az, hogy ennyi ideje kint vagyunk sokmindent jelent. Először is azt, hogy sikerült megvetni itt a lábunkat, vagyis a gyerekek beilleszkedtek, mi beilleszkedtünk, és alapvetően jól érezzük mindannyian magunkat. Persze idegenként külföldön sosem leszünk otthon, ezt tudjuk mindannyian, ez nem titok. Ahogyan az sem, hogy ennek bizony időről időre, így vagy úgy, de jelét is adja az élet.

Sokszor egész elképesztő összefüggésekkel találom szemben magam. Például ilyen az a tipikus érzés, amit bizos vagyok benne, hogy sok honfitársam érez, amikor látja a helyi pógárt a fél éves BMW-ben, Mercédeszben, Land Roverben, stb., és nem érti, hogy ugyan mitől van az, hogy a nála fiatalabb, butább, igénytelenebb, bunkóbb (ki-ki kiválaszthatja az épp odavágó jelzőt) blazírt arccal jön-megy egy olyan kocsival, amiről a magunkfajta csak álmodozhat. Mert miért is? Legfőképpen azért, mert külföldön ha valaki nem tud elhelyezkedni a saját szakmájában/területén, hanem megmarad a segédmunka szintjén, függetlenül úgy a képzettségétől, mint a kvalitásától, akkor jellemzően nem engedhet meg magának egy százezer eurós verdát. Sajnos tény az is, hogy az itt élő magyarok nagy százaléka esik ebbe a kategóriába. Nagy baj ezzel nincs, csak tudomásul kell venni, hogy itt mi nem lehetünk királyok. Általában.

Van azonban valami. Vannak kölykeink, akik itt járnak iskolába, akik itt fognak érettségizni, és itt fognak egyetemre járni. Őket ez a társadalom már el fogja fogadni felnőttként, és nyújtani fogja nekik mindazokat a lehetőségeket, amire nekünk nincs esélyünk. Ők még lehetnek királyok. Pár napja az egyik friss tanár megdöbbenve tudta meg Tomitól, hogy ő nem ide született. Na ez olyan valakivel nem fordulhat elő, aki nem ide jár iskolába...mindegy, milyen szinten míveli az angol nyelvet.

Igen, a zászló alapvetően nekik áll, nem nekünk. Mi csak a kapszula vagyunk, akik kiszállították ide ezeket a kis magoncokat, akiknek lehetőségük lesz itt mammutfenyővé gyarapodni. Természetesen ez múlik rajtuk és rajtunk is, meg még sokminden egyéb máson...de a lényeg a lehetőség. Én azt hiszem ez volt az, ami miatt összepakoltunk annak idején, és belevágtunk a nagy ismeretlenbe.

tájképek

Kari jó pár hete benevezett az ír meteorológiai társaság által meghirdetett fotópályázatra. A lényeg, hogy írországi, időjárással kapcsolatos fotókkal lehet jelentkezni. Mivel egy név alatt csak 2 fotót engedtek, így a mi nevünkben (emailcímünkkel :P ) is beküldött képeket.
Van, amit ő készített, van, amit Buddy.
Ma megérkezett az ímél, hogy nincs benne a kiválasztott 8-ban.
Értékelve a lelkesedését és elszántságát (több ezer fotót nyálazott át), mindenképp meg szeretném osztani a fotókat itt is.
Íme: