Suli előtti utolsó vasárnap

Elhatároztuk, hogy az iskolakezdés előtti uccsó vasárnapon csinálunk valami családi kirándulást. Felmerült az Inch, de végül a Moher felé indultunk, lévén hogy esett az eső….a Moherhez érve akkora köd lett, hogy az orrunkig se láttunk, úgyhogy továbbmentünk a Loop-Head felé.
Több szép helyen megálltunk, sétáltunk, lementünk az óceánhoz, hülyéskedtünk…majd hazafelé Ennis-ben dudára ettük magunkat a Mekiben :-) Csak érdekességként az én szendvicsem alja le volt tapadva a dobozhoz, és mutattam Verbánának, aki „Akkor az nem elég friss” felkiáltással kitépte a kezemből, és visszavitte. Sűrűn elnézést kértek, és kicserélték egy friss szendvicsre.
Annak ellenére, hogy kimondottan barátságtalan volt az idő, remekül szórakoztunk.

500.

.. bejegyzésünk volt a legutóbbi.
Hát, ezt is megértük. :))

Streetlife

A srácok egyre jobban vegyülnek a helyi „közeggel”. Beni nyitotta a sort Tory-val, a kis barátnőjével, mára már a gyerekeink fél délelőttöket átdumálnak Tory szüleivel, azok szomszédjaival, úgy kell őket hazarugdalni ebédre vagy vacsira :)

Néhány kép:

Beny-Bunny, a szeretetgenerátor

Vannak Beninek furcsa dolgai. Annak idején, sok amerikai filmben láttam, mekkora divat, hogy a gyerekek minden este lefekvés előtt eldarálják a „szeretlek” szót. Valahogy olyan elcsépelősnek gondoltam akkor. Valaminek, ami része a Nagy Amerikai Álszent hitvallásnak, a nagy Kamuflázsnak….és akkor megtörténik a furcsa, megmagyarázhatatlan dolog. Mikor Beni aludni megy, a lépcső tetejéről tiszta hangerőből lekiabál: „tetetlet titeteeeet!” Vagyis „Szeretlek titeket!”. Ilyenkor mi szertartásosan kiáltunk fel egyszerre, hogy mi is nagyon szeretünk….és ha kívülről hallanám, azt mondanám, nyálas, bigott, megjátszós az a szülő, aki erre „idomítja” be a gyerekét. És eszembe sem jutna olyan, hogy egy két és fél éves gyerek mindezt magától kitalálja. Hihetetlen.
Beninek vannak kedvenc zenéi. Pl a Creedance-től a „Looking out my back door” …amit Ő dududdú-nak hív.
Ha eszébe jut, akkor ezt a zenét rendeli be a kocsiban, és fennhangon vezényel, hogy „mindenki énekeljen!” És valamiért akkor érzi jól magát, ha az egész busznyi családunk egyszerre harsogja a nótát. És megint jön a kényszerképzet: szokásos idióta amcsi film, akár Chevy Chase-el, akár Steve Martin-nal, de család, kocsi, mennek valahová, és erőltetetten énekel fahangon apuka, anyuka, és a gyerek(ek) pofahúzva forgatják a szemüket.
Tehát újabb kép: amint a boldog család együtt énekelve autózik tova….Benedek által kiprovokálva.
A balesete is, ami történt Vele, annyira borzasztó volt, és nem is tudom…annyira egyszerre dobbantotta meg mindannyiunk szívét, hogy van bennem egy fura érzés, mintha Beni valamilyen módon a család „szeretetfelelőse” vagy szeretetgenerátora lenne….természetesen mindannyian nagyon szeretjük Őt, mindenféle generátorkodás nélkül.
És a magamfajta „mindenből egy kicsit, és semmiből sem szélsőségesen” világképemben simán van annyi spiritualizmus, hogy tulajdonítsak egy adaggal belőle a mi legkisebb utódunknak, Beninek. És gyakran hívom mostanában nyuszinak, mint az öreg Lebowski a feleségét…aki bearanyozza az életét :-)

Adalék a Topik Talihoz

Készült pár felvétel az örömzenélésről...ami inkább csak szórakoztató jellegű, hiszen nem volt idejük a srácoknak összedolgozni, valamint a hangosítás sem jó (igazából nincs is :-) , mindettől függetlenül és mindemellett maradandó élmény volt sokunknak :)

A szokásos "Sour Joseph" márkanév alatt a nagy videomegosztó tégelyben is megvannak...

egyenruha 2.

Tegnap Hannusét is beszereztük. Ő már ettől nagyon boldog volt, Tomi kevésbé, hogy a közös fotó erejéig újra be kellett öltöznie, de aztán csak bolondoztak nagyokat.

Képek:

Árak:
2 darab szürke csíkos blúz: 40 euró
1 darab pulcsi: 30 euró
1 darab szoknya: 37 euró
2 pár térdzokni: 6 euró
1 pár fekete cipő: 7 euró
1 pár tornacipő: 4 euró

Ami jó volt...

A nyaralásunk alatt persze nem csak csúnya negatív dolgok történtek, hanem jó dolgok is. Az egyik ilyen példának okáért, amit semmi pénzért nem mulasztanék el „megénekelni”, az a fórumtali. A mi kis nem túl népes, ám annál tisztább, őszintébb, és nyitottabb csapatunk, sokezer kilométeres távlatból is összetart, és talán mondhatom, hogy baráti viszonyban csevegünk magunkról és az életről, nap mint nap az internet nyújtotta lehetőséget kihasználva. Ahogy egyik társam rávilágított, a barátságban pont az a jó, hogy nincs benne érdek, és mi magunk választjuk meg, kikkel barátkozunk. Ugyi a rokonyokkal nem ez a helyzet. Szóval rendeztünk egy nagyon jó kis fórumtalit, ahol az örömzenéléstől kezdve az önfeledt beszélgetéseken át a vad eszem-iszomig volt minden, mi szem-szájnak, továbbá fülnek ingere. Nagyon jó volt a barátaimmal találkozni, és „IRL” társalogni kicsit. Ezért például biztosan megérte hazamenni….
Mártikának ezer köszönet a házigazdáskodásért és a vendéglátásért! A Többieknek úgyszintén köszönet, hogy jelenlétükkel emelték az esemény színvonalát!

útinapló 3.

A kompozások oda-vissza is élmény volt... tényleg, semmi rosszullét, bár nagyon rákészültünk, és előre szedtük a cocculine-t.
Az Ír tengeren a stenaline majma jött menetrend szerint, akit Beni visszafelé már a felszállás előtt emlegetett és várt:

A hazaút, Európán át 20 órás volt: nem siettünk sehová, elvégre nyaraltunk, és aludni is megálltunk vagy 4 órára Ausztriában.
Hétfő reggel nyolcra értünk haza, 10-12-ig aludtunk egyet Buddyval, majd nyakunkba kaptuk Pécset és vettünk medit, meg kaját. (a tavalyi medence kilyukadt)
A medence különösen fontos volt, mert nálunk vhogy mindig is tikkasztóbb a meleg, és komoly 38-39 fokokat mértünk délutánonként, árnyékban.

a Toyi

Buddy nagyjából leírta a kocsi sztoriját, én meg akkor teszek ide képet a Toyotáról.
Kis csúnyácska, meg öregecske, és még angol is, és azt sem tudjuk, hogy mit is tegyünk vele, mert íresíteni tuti nem fogjuk (nem éri meg).. de majd-majd-majd.. toljuk az ezzel kapcsolatos agyalgást.

Belülről:

És a calais-i kikötőben:

Szerencse

Ebben a szent pillanatban úgy gondolom, egyáltalán nem akarok semmikor se a közeljövőben Magyarországra menni. Végiggondolva az egész nyaralásunkat, tulajdonképpen 90%-ban nem azt kaptam, amit vártam, vagy amit kapni gondoltam volna. Érzések, reakciók, beszélgetések, tekintetek, viselkedései formák tekintetében például. És ha ezekre gondolok, egyáltalán nem érte meg azt a töménytelen mennyiségű pénzt arra költeni, hogy akkor mindezt megtapasztaljuk. A kocsi történet meg hab a tortán. De pl. ennél a sztorinál maradva. Az álomautónk automata váltója beintett. A kocsinak egyébként is ez az érzékeny pontja sajnos, mondjuk ezt tudtuk. Nagyjából kezdem azt is sejteni, miért ment tönkre, de most nem erről szeretnék írni, hanem a szerencséről.

Csütörtök délután halt meg a váltó. Estig hetvenmillió internetes oldalt néztem át, hogy találjak másik kocsit miután némi számolgatást követően kisakkoztuk, hogy még mindig ez a leggyorsabb és legolcsóbb megoldás. Éjfélig telefonálgattam, mire leszerveztem, hogy egyrészt az ország másik végén megtalált jobbkormányos kocsi tulajdonosa másnap este fogadjon, másrészt legyen valaki, aki lejön értem kocsival, majd elvisz a Tisza mellé megnézni a kocsit. Másnap az egész napom ráment, de megvettem a kocsit, éjjel kettőre értem haza. Következő nap megint fel pestre, megkerestem az országban az egyetlen helyet, ahol tetőcsomagtartót tudnak varázsolni erre a fura járműre (a gyári negyedmillió forint.). Ráment az egész napunk Tomival. Kétszer három óra rohadás a negyven fokban a kocsiban, majd kettő és fél óra várakozás, mire a mester felszobrászkodta a szerkezetet, majd megint három óra fővés a kocsiban hazafelé.

És akkor az én apukámnak kettő mondanivalója volt:

1: Micsoda oltári nagy szerencse, mekkora hihetetlen mázli, hogy sikerült megoldani a problémát.

2: Ajjaj, vonóhorog van a verdán. Az annyit jelent, hogy le van strapálva.

Apámnak még jogsija sincs. És esze ágában nem volt annyit mondani, hogy húha, de ügyesen megoldottátok, nahát, hogy megszerveztetek mindent, azta, de gyorsan sikerült keríteni másik kocsit…neeem. Szerencsénk volt. De mekkora. Óriási, hihetetlen, eget rengető, felfoghatatlan, brutális, és iszonyatos nagy.

Hát könyörgöm, mi a ferdeszárnyú, deszkán gyalult szerencse van abban, hogy a nyaralás kellős közepén az álomautónk lerohad, hogy hat gyerekkel, kétezer-ötszáz kilométerre a lakóhelyünktől ott állunk úgy, hogy 5 nap múlva kompjegyünk van visszafelé….?

Ha nyertem volna a lottón. Ha találok egy bőröndöt, tele pénzzel. Ha egy sosem látott, szenegambiai rokon rám hagyja a dollármillióit. Na az. Az szerencse. Ez nem szerencse, hanem merő rosszindulat és cinizmus, ráadásul a saját apámtól….

egyenruha 1.

Ma elindultunk egyenruha beszerző-körútra, ami félig lett csak sikeres.
A lány egyenruhákat egy szabónőtől kell beszereznünk, akitől előbb időpontot kell kérnünk.
A tréningruhákat -a tesiórákra- azonban mindkét gyerkőcnek meg tudtuk venni. (és a nyakkendőt is.)

Árak:
1 db. szürke ing: 8.95 euró
2 db. nyakkendő: 9.90 euró
2 garnitúra (O'Neill) melegítő: 150 euró
1 db. szürke nadrág, övvel: 35.99 euró
2 db. tesipóló: 13.98 euró
1 pulcsi: 32 euró

egy pár fekete bőrcipő (46-os) Tominak: 25 euró

a Stonehenge és mi -útinapló 2.

A terveink szerint a sógorékhoz menet (Dél-Anglia) útba ejtjük a Stonehenge-et.
Megnéztük a weblapjukon a ránk vonatkozó árakat (40 font ), és nagy izgalommal vártuk. Az időjárás szuper jó volt, 22-24 fok, ragyogó napsütés.. ahogy odaértünk a környékre, beborult, és szépen esett az eső is időnként.. majd egyszercsak megpillantottuk:
Basszzz.. eeez aaz??? És csak ekkora..?
Tudom, hogy gáz, de valahogy gigantikusabbra számítottunk.. aztán kiderült, hogy 30-40 méterre lehet csak megközelíteni, el van kerítve. És a fél világ volt aznap kíváncsi a kövekre.
Ezernyi kínai/japán turistabusz, kismillió személyautó.. a parkoló full.. na, nem.. nem megyünk be.
Úgyhogy félreálltunk, odaverekedtük magunkat a kerítéshez, és onnan néztük jól meg.

Kellenek a virágok

Ma éjjel megint álmodtam. Nagyon furcsa volt. Keveset is aludtunk, fáradtak is voltunk, szóval ilyenkor az ember tud azért sok hülyeséget összeálmodni. Tulajdonképpen a történet nem is annyira érdekes, valahol vidéken éltem a szüleimmel, de mintha Verbéna is ott lett volna…pusztulat házunk volt, nagy síkság, mezők mindenfelé…nap….a kertben virágok. És valahonnan épp jöttem haza, és szembesültem azzal, hogy apám átrendezte az egész ingatlant….a ház is eltűnt, a kert is. Egy másik ház volt, és a puszta körben. Elementáris erővel döbbentem rá, hogy Úristen, hova tűntek a virágok, hol a kert? Apám mutatta, hogy kitépkedett mindent a földből, mert úgysincs semmi értelme, és amott egy halomban voltak a kiszaggatott virágok. Szinte fizikailag fájt, hogy nem voltak a földben. Annyira ki voltam akadva, hogy csak az dübögött a fejemben, hogy el kell mennem innen. Azonnal. Mert hiányoznak a virágok és nem tudok létezni nélkülük.

Az álom értelmezése mindig az álmodó dolga, hiszen az ő életét csak saját maga ismerheti, nyilván. Én úgy értelmezem, hogy a virágok képviselik az életben mindazt, ami kicsit haszontalan, kicsit felesleges, úgy értem, funkciója nincs, nem termel hasznot, „csak” egyszerűen szép….hogy elképesztően tud hiányozni, ha azt a kis pluszt, azt a pár tő vagy szál virágot elveszik, ami addig ott volt. Hogy az a plusz, az kis „szippantásnyi jó”, attól lesz az élet olyanná, amit lehet szeretni. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy gondolom, hogy tudomásul kell venni, hogy igenis szükség van azokra a dolgokra is, amikre nincs szükség….

Itthon és Otthon

Visszaértünk a nem kicsit kalandos hazaútról. Természetesen többféleképpen is lehetne mesélni erről a nyaralásról. Például így:

Fantasztikus volt újra látni Bruncit, a házunkat, a hatalmas nagy szobákat, a nagy tereket. Újra a régi ágyunkon aludni, medizni a gyerekekkel a kertben, élvezni a 40 fokos tűző napot. A Balaton partján heverni naphosszat, úszni a nagy tóban, hülyéskedni a srácokkal, lángost enni a földön ülve, hazafelé befagyizni a kocsiban.
Találkozni a családdal, a haverokkal, jót dumálni mindenkivel. A srácok sokat bringáztak, játszottak a haverokkal, barinőkkel. Mi meglátogattuk a keresztfiamékat, voltunk több régi barátnál is, rokonoknál. Elvittük a gyerekeket az Afrika Múzeumba, volt légvárugrabugra, meg vaddisznók, meg baglyok, majmok, őzikék…
Elvittük Őket moziba, vásároltunk egy gitárt is, nagyokat kirándultunk.
Ettünk rengeteg túrórudit, krémtúrót, vaníliás karikát, pilótakexet, Verbéna főzött nekem tökfőzeléket. Hazafelé simán ment minden, az utunk nagyon jó volt, Franciaországban egy isteni finomat ebédeltünk egy gyorsétteremben, a hajóutak simán, gond nélkül mentek, a tenger csendes volt, a hajóút érdekes, kimentünk a fedélzetre is többször, nagyon szép volt.

Vagy így:

Hazaérve szembesültünk azzal, hogy Brunci ki sem látszik a bolhákból, már véresre harapdálta a mellkasát, és csomókban hullott ki a szőre a vakarászástól. Dupla adag frontline, bolhapor mindenhova, betadine-os kezelés a sebekre….aztán mesélte a kedves anyós, hogy hát majdnem meghalt szegény kutya, mert oldalascsontot adott neki, ami valahol keresztbe állt benne, nem evett, nem volt széklete, beöntést kellett neki adni, stb stb.
A házunk fosra lelakva, a nád, amit felraktam, leszakadva, (a szél letépte állítólag, de hova tűnt azt senki nem mondta meg), a hátsókertet, ahova füvet ültettünk, embermagas gaz veri fel, és mindenütt kutyaürülék és másfél méteres csalánbokrok. Anyósom egy pillanatra nem hagyott minket magunkra a házban, így gyakorlatilag magánéletünk a kocsiban volt csak, de ott se sokáig, mert tönkrement, és mivel az automata váltó halt meg, ezért esély nem volt a javításra sem anyagilag, se időileg…rohangálhattunk hogy másik kocsit hajtsunk fel valahonnan, amivel ki tudunk jönni. Az idő szinte elviselhetetlen volt, 40 fok árnyékban végig, ellenben mikor pakoltunk befelé, akkor ömlött az eső és villámok csapkodtak.
Kaptunk egy jó nagy adag érdektelenséget a közvetlen közeli ismerőseinktől, pl. a sarki kutas srác többet érdeklődött, mint az anyósom. Három alkalommal küzdhettünk a magyar rendőrökkel, akik próbáltak valahogy belénk kötni, és nem igazán tudtam leparkolni Pécs belvárosában úgy, hogy ne támadtak volna be vagy kéregető cigányok, vagy kéregető öreg bácsik.

A valós élményanyag persze kavarodva jön elő, de gondolom ahogy múlik majd az idő, a rossz emlékek úgy hullanak ki, és maradnak meg a kellemesebbek. Nagyon sok gondolat kavarog bennem, és biztos, hogy sok post lesz még ezzel az egész hazaúttal kapcsolatban. Érdekes volt, elgondolkodtató, kalandos, fülledt, mozgalmas, fárasztó….és tanulságos is.

útinapló befejező része

Ez viccesen hangzik így, de nem sikerült többször bejelentkeznünk, egyszer próbálkoztunk volna Németországból, de nem sikerült...a free mekis wifi fizetős volt.
Otthon meg végülis anyám netjét használhattam volna, de -mint minden vele kapcsolatban- túl bonyolult lett volna, csak a bankolásra használtam a gépét-netjét.

Szóval Calais-ban vagyunk, várunk arra, hogy fel mehessünk a kompra.
Egészen röviden: jó volt, rövid volt, elfáradtunk, semmit nem pihentünk.. kalandok is voltak, pl. másik kocsival jövünk vissza. :O