Négy évvel ezelőtt pontosan ilyenkor gördöltünk le a kompról, és tettük a lábunkat be a szigetre. Sok minden történt azóta. Nagyon sok fontos dolog, mégis azt hiszem, az a pillanat mindenképpen nagy mérföldkő volt az életünkben. Sokan tartottak kötöznivaló marhának minket, amiért elindultunk úgy a nagy ismeretlenbe, hogy semmi, de semmi konkrétum, ígéret, vagy lehetőség lett volna. Csak mi. Beigazolódott, hogy nem véletlenül hittünk magunkban, mert bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk megállni a saját labunkon, minden külső segítség nélkül.
Idegen országban, hat gyerekkel, a minimálisnál is kevesebb pénzzel a zsebünkben valóban nem tűnik túl józan dolognak szerencsét próbálni. Tovább megyek: a mai eszemmel nem hinném, hogy lenne bátorságom újra belevágni. Bepakolni mindent, ami belefér egy ötszemélyes autóba....és hátrahagyni mindazt, ami addig a minden volt....Mielőtt elindultunk, számot vetettünk magunkkal, és letisztáztuk, hogy a tárgyak, azok csak tárgyak, és ami az igazi érték, az bennünk van, és a mi igazán nagy erőnk, lehetőségünk, perspektívánk, az nem más, mint az egymásba vetett feltétlen bizalom. Minden mást el lehet, el szabad, és el is kell engedni ahhoz, hogy véghez vigyük az akaratunkat.
Otthon nem volt értékelhető jövőképünk. Hiába tettünk meg a mindennél is több erőfeszítést, hiába súroltuk sokszor a törvényesség határát (szigorúan a törvényesség oldaláról persze), és hiába értünk el sok esetben nagyszerű eredményeket, mégsem voltunk képesek meglátni a cső végén a lyukat. Így visszatekintve azt mondom, a legjobb döntés volt életünkben, hogy belevágtunk. Őszintén mondom, nem tudom, mi lett volna velünk, ha otthon maradunk. Én az a fajta ember vagyok, aki ha "kell, embert is ölök" alapon nem igazán tűr meg kompromisszumot, ha a gyerekei megélhetéséről van szó. Szóval József Attila után szabadon, lehet, hogy nem lett volna más megoldás, nem tudom. És ha már idézek, folytatom a következő gyakran eszembe jutó mondással: "ubi bene ibi patria"....ahol jó, ott a haza.
Magyarnak tartom magam, de legfőképpen belülről, és nem kívülről. A külsőségek szintjén ennek nincs különösebb jele, inkább ott jelentkezik, hogy a gyerekeimmel magyarul beszélek, és tanítom őket szeretett anyanyelvünkre....igyekszem megismertetni velük, hogy ki is az az Ady Endre, Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, stb. Hogy miért fontos a nyelvünk helyes használata, hogy milyen míves, gazdag, színes, változatos, kifejező a magyar nyelv. Hogy egy angol anyanyelvű országban élve nem az a kunszt, hogy valaki magyar lévén jól beszél angolul, hanem az, ha nem felejti el, honnan jött, és megtartja, megbecsüli a magyar nyelvet. Mert angolul mindenki beszél....itt. Magyarul viszont csak az, aki magyar....
Ez a blog politikamentes volt eddig is, és ezen Verbénával a jövőben sem óhajtunk változtatni, így most csak annyit írnék, hogy szomorúan követjük nyomon az otthoni dolgok alakulását, és nem igazán látunk bizalomra okot, ami a jövőt illeti. Sajnos.
A legnagyobb fecskénk már elrepült. Büszkék vagyunk arra, hogy kiváló eredménnyel érettségizett, hogy felvételt nyert Írország legjobb egyetemére, oda, ahova akart, hogy olyan szinten életképes emberpéldányt sikerült a nagybetűs életbe "löknünk", aki bár még el sem kezdődött az egyetem, de már egy nyári munkával megalapozta a pénzügyi alapokat, hogy szállást keresett, talált, és fizetett ki magának, hogy már leszervezte, és gyakorolja a következő munkahelyén a munkát, ahol az egyetem mellett fogja folytatni a pénzkeresést. És teszi mindezt játszi könnyedséggel, mosolyogva, majd' kicsattanva az életerőtől, és jókedvtől. Sikeres, boldog fiatal, akire öröm ránézni. Ez az igazi elégtétel nekünk szülőknek.
Elsősorban a gyerekeink miatt jöttünk ki. Az ő jövőjük miatt. Nagyon fura, hogy a legkisebbünk már kétszer annyit élt itt, mint Magyarországon...azt hiszem neki már teljes mértékben ez lesz a meghatározó, ez az itteni környezet. De szép lassan a többi gyerekünk is gyökeret ereszt. Barátok, szerelmek, kapcsolatok, sport, zene....mind idekötik őket, és ezáltal minket is.
Összegezve tehát azt mondom, ez a négy év.....csak a kezdet. Egy nehéz, rögös, de nagyon értékes és szép kezdet. Jöjjön hát a többi.....és legyen minden egyre jobb :):)
