2023

 

Most úgy kezdek neki az évértékelő bejegyzésnek, hogy nem olvasom vissza a tavalyit. Nagyon sok minden törtnt velünk ebben az évben. Fizikailag is, és emócionálisan is. A nagy momentumok persze az első esküvő  a gyerekeinknél….az mindenképpen óriási dolog…és persze az év végén az első unoka. Erről nehéz írni, mert nem nagyon lehet szavakba önteni az érzéseket, amikor a karodban tartott 3 hetes kisbaba rád mosolyog. És tudod, hogy közöd van hozzá, hogy nélküled ő sem lenne a világon….szóval ez leírhatatlan.

Januárban régi barátaink látogattak meg, de hatalmas csalódás lett belőle, sajnos nem pozitív élményként tartom számon.

Sikerült összehoznunk a családi nyaralást is, ezúttal homlokegyenest másképpen, a 19 órás hosszú komppal, és ezúttal Franciaországban merültünk el, persze csak egy részében, de feledhetetlen élményeket szedtünk össze Normandiából, a Loire-völgyéből, és La rochelle környékéről. Végig koktéloztuk-szivaroztuk azt a tengerparti szakaszokat, és csodálatos helyeken jártunk.

Közben Jancsika diplomaátadója is megtörtént, már szinte „hazajárunk” a Trinity-re, de legalább tudjuk mi a járás. Nagyon büszkék vagyunk Jancsira is, negyedikként felkerül a nappali falára a szokásos Lafayette-fénykép, ahogy a talárban fogja a diplomáját. Szerencsére hamar el is helyezkedett mint mikrobiológus, ugyan industrial terület, de szakmájába vág legalább, és hetente csak egyszer kell Dublinba mennie, amúgy tud itthonról dolgozni, ami neki is és nekünk is kényelmes.

Még az évvégi nagy kiruccanásunk előtt csináltunk egy tök jó progit a srácokkal, amikor áthajóztunk Wales-be úgy, hogy a kocsikat a kikötőben hagytuk, és 2 óra wales-i séta után indultunk is vissza. Jó móka volt, kimentünk az EU-ból, szivaroztunk a decken az óceán közepén, hülyültünk, dumáltunk, jó élmény volt  

Sajnos az év vége felé nekem annyira egészség szempontjából nem volt ideális….meghúztam a jobb alkarom, ennek következtében amikor dolgoztam a csiszológéppel, figyelmetlen voltam, nem bírtam tartani a jobb karommal, és a bal kezem mutatóujját bekapta a gép. Szerencsére nem tépte le az ujjamat, de igen kellemetlen időszak indult meg, ami még mindig tart, de remélem nyárra legalább annyira helyrejön az ujjam, hogy tudom használni fájdalom nélkül.

Minden forrásunkat összelapátoltuk, hogy Mimike születésekor részesévé válhassunk az életének az első időszakban, így odautaztunk München-be a „gyerekekhez”. Őrületes utazás volt, bérelt kocsival, hotelekkel, alpesi túrával, és nagyon-nagyon sok babázással. Közben novembertől fura gombócérzés lett a torkomban, ami nem akart múlni minden igyekezetem ellenére….amikor már hetek óta hiába küzdöttem, nem múlt el, már a legrosszabbra gondoltam, így felkerestünk egy szakorvost, aki megvizsgált, és azt mondta, valószínűleg néma refluxom van, amit nem vettem észre, és azért lett a torkom/garatom annyira gyulladt/irritált, ami gombócérzést okoz. Refluxdiétára van szükségem, stresszoldásra, és türelemre, mert hónapokig tart, mire javulás várható. Újabb étkezési probléma, amit meg kell oldani. Nincs kávé, pláne nem 4-5 espresso éhgyomorra, nincsen a sok alma, amit annyit kajáltam, nincsenek fűszeres, csípős kaják, nincs fullrazabálás, nincs étel lefekvés előtt 2-3 órával, és alkohol is csak mértékkel. Nesze neked újévi fogadalom, lol.

Rengeteg érzelem, rengeteg élmény, új érzések, kiforrott tapasztalatok a felnőtt gyerekeinkkel, egy újabb diploma, és az első UNOKA….mit írhatnék: Hihetetlen évünk volt! És Kívánom magunknak, hogy csak sűrűsödjön tovább, hajrá! Boldog Újévet minden erre járónak!

Kari 26

 Kari születésnapja is kicsit rendhagyó lett: kiskorában sokszor lett ilyenkorra beteg, a nagy családi jövés-menések után vmit mindig elkapott szegény. Legutóbb 2018-ban volt beteg, mikor mindannyian Stockholmban voltunk, de azóta szinte sosem, orvos se nagyon látta, és még a covixot sem kapta el soha.

Most 25.-én úgy jött haza Eoinéktól, hogy nyilallgat a feje, illetve a nyaka-válla is nagyon fáj.

Azt hittük, hogy vmi migrénszerű, adtam neki quarelint, majd később még egy nospat.. 26.-án sem lett jobban, aznap már erősebb fájdalomcsillapítót is bevett. A fájdalom villámszerűen bele-belenyillal a fejébe, de csak egy oldalon és azon az oldalon elképesztően fáj a válla, oldala..mivel semmi sem segített, és egyéb tünete ugyan nem volt, de ez is aggasztott mindenkit, 27.-én elvittük az orvoshoz.

Szerinte “sinus”- a van (mivel itt az orrfújás nem divat, nem szoktatják rá a gyerekeket soha sem arra, hogy ha orrmellék/arcüreggyulladásuk van, akkor ki kell fújni/takarítani a gennyes cuccot, emiatt a felnőtt lakosságnak nagy része idült arcüreggyulladásban szenved, ami egy-egy megfázáskor migrénszerű fejfájással társul ) úgyhogy kapott penicillint. 

De nem igazán lett szegény jobban, eddig még.

Hát ilyen állapotban ünnepeltük meg: mindenki itthon volt, kártyáztunk, társasoztunk, egészen éjfélig. 

És nem tudom elégszer leírni, elmondani, hogy mennyire durván lerohant az idő, tényleg most született, (‘97-ben oltári havak és havazások voltak még ilyenkor, előbb be is fektettek a kórházba, nehogy ne érjünk be a hóhelyzet miatt..)  most meg már hirtelen 26 éves lett.

Karácsony 2023

Ahogy írtam már többször is, ez is egy rendhagyó karácsony volt és most szerencsére nem a covid miatt nem voltunk együtt. 

24.-én reggel mindannyian együtt kávéztunk, a srácok extra segítséget kértek a meg nem talált csokik lelőhelyéhez, majd megfőztük, sütöttük az mi hagyományos ételünket: Jamie csirkét, hasselback krumplival, kolbászmorzsás kelbimbóval és mézes sült répával. Ebben Kari, Tomi és Alan segítettek, az asztal terítést Marci, Jancsi, Kari csinálták, az ital készítést Tomi vállalta magára.. szóval igazi családi összmunka volt: a kamasz Beni  még túl lassan mozog a konyhában és emiatt csak útban van szegény, így ő a vacsi utáni mosogatógép ki-bepakolásnál segített. Amúgy feltűnt, mikor hazajöttünk, hogy megint nőtt: már 191 centis. 🧐

A srácok megint készültek közös karácsonyi dallal, tudják, hogy nekem ez az egyik legkedvesebb pontja a karácsonynak: mikor látom, hallom őket közösen. 

Alan is beszállt, habár az ujja sajnos még közel sem jó (most épp a körme nő bele az új húsba és szuperérzékeny, de sajnos nincs mit tenni, ki kell bekkelnie, de iszonyat fájdalmas), a Please Come Home for Christmas-t dolgozták fel. Szerintem szuper jó lett.

Előtte ajándékoztunk, mindenki nagyon boldog volt azzal, amit kapott, a gyerekek igazán elhalmozták egymást, minket. Lars volt a legelső,  nem lehetett vele bírni, minden csomagra azt hitte, hogy az övé. Marcitól kapott egy nagy csontot, Karitól meg egy párnát.

Mi pedig kaptunk egy régóta tervezett hatalmas családi fotóalbumot, amit Kari félig tele is tett kinyomtatott képekkel, 2008 óta 2022-ig. Ezt ezer éve terveztem, hogy minden képünk már csak digitálisan van meg és ugyan 3 féle háttértáron is rajta van, de volt egy olyan fél év, 2010-ből, hogy konkrétan eltűntek a fotóink. (Pl abból az időből Kari a blogról szedett le fotókat és nyomtatta ki, mert sehol másutt nem volt.) Úgyhogy ezt az igen mozgalmas 2023-at kell majd rendszereznem, és kinyomtatnom. (Az esküvőről, a nyaralásunkról és Mimikéről már nyomattam is ki vagy 150 fotót :) ) 

És a másik régóta vágyott dolgot is megvette Tomi nekünk: 6 darab egyforma képkeret, amibe a gyerekek diplomaátadójáról készült profi fotókat tudom tenni. Most olyan öszvér keretek vannak, mert ugyan ikeás mind, de az ikea időközben változtat a méreten, a keret vastagságán stbstb és emiatt olyan szedett-vedettnek hat. Tomi megelőlegezte a 2 legkisebbnek is, hogy lediplomáznak, bár mondtam neki, hogy ha nem, akkor majd oda photoshop-oljuk őket. :) 

Jancsitól pedig az egyik kedvenc -sanctuary spa- illatszer, testápló csomagot kaptam, egész évben csak kenegetem magam, hidratálok és radírozok.. 

Este a mancave-ben rajtam kívül megkóstolgatták a karácsonyi whiskey-ket, rumokat és a Németországban beszerzett új szivarokat -én passzoltam: feltett lábakkal olvastam inkább. Alan azt az egy whiskey-t engedélyezte magának, mióta kiderült, h refluxos,  de majd apránként biztosan megkóstolja máskor.

25.-én Kari átment Eoinékhoz, mi pedig felavattuk Tomi karácsonyi ajándékát, amit Karitól kapott: a Great Western Trail 2. nevű társast.. 11-kor kezdte el Tomi kiszedni a dobozából, 1-ig csak olvastuk, hogy mit is kell csinálni, akkor én feladtam, hogy megyek ebédet befejezni, tálalni, a többiek meg egy youtube videót néztek meg addig (1 órásat) hogy hogy kell játszani.. 4 körül újra belevetettük magunkat és végül hajnali fél egyig játszottunk. 

Másnap, amikor Catherine is itt volt, újra játszottunk majd este egy visszavágót.. ezt Alan már nehezen bírta szegény, így mi inkább felvonultunk és tévéztünk, olvastunk.

Mimi érkezése új színt fog hozni a jövő karácsonyaiba, izgatottan várjuk, hogy jövőre a legújabb szerepünket is kipróbáljuk. 

(Előre megígértem Alannek, hogy nem fogjuk elhalmozni kismillió ajándékkal.)

Egy fül piercing története..

November elején Alan el kezdett vmit érezni a torkában.. nem fájt, nem volt semmi betegsége akkor, de pár nap alatt annyira kellemetlenné vált, hogy ha csak a torkához ért, már öklendezett. Éjjel alig tudott aludni is, mert ott volt az a gombóc és mivel asztmás is, még inkább rá-rá tört a “mindjárt megfulladok” érzés. 

Orvoshoz nem akart menni, mert majd elmúlik.. meleg tea, gargalizálás, sós vizes inhalálás.. aztán hol jobb lett, hol ugyanolyan.. jött a szülinapja, az utazásunk, de még mindig megvolt, úgyhogy abban maradtunk, hogy elmegy majd januárban a GP-hez, ha addig sem múlik el. Persze google volt ezerrel, mindenfélét olvastunk, de igazán semmi sem volt a “na ez az, ez lehet a baja” .. 

aztán már Münchenben voltunk, mikor csak rosszabbodott, mindent is újra kipróbáltunk, de semmi sem segített. 

Persze, hogy már a gégerákot látta maga előtt, így feldobtam, hogy ne menjünk úgy neki az ünnepeknek, hogy nem látja őt vmi szakember. Mehettünk volna Németországban vkihez, de a folyamatos googleozás közben belefutottunk többször is egy magyar fülorrgégészbe, aki nagyon sokat és sokszor foglalkozott a gombóc érzettel. Megnéztem, és volt dec 21.-e délelőttre szabad időpontja. 

Úgyhogy megdumáltam Alannel, hogy menjünk egy fél nappal előbb vissza, és nézesse meg magát. 

20.-án este elköszöntünk Hannáéktól (21.-én reggel terveztünk eredetileg elindulni), lefeküdtünk egy pár órára és éjfélkor keltünk, fél egykor indultunk el, 2-re már Ausztriában voltunk, 5-re meg már Magyarországon. Ott megpróbáltunk kicsit pihenni, de túlságosan fel voltunk pörögve.. úgyhogy megálltunk reggelizni, kávézni, Bp-re már 9-re felértünk, ott még ellézengtünk 11-ig.

A főorvos asszony ultra kedves volt, igen alaposan megvizsgálta Alant. Én csak kintről hallottam, ahogy csóri öklendezik, mert neki nem lehet belenézni a torkába (többször próbáltam, de szinte rögtön öklendezett) a gégéjét, hangszálait el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogja majd megnézni az orvos. 

Alan persze szabadkozott, de az orvos mondta neki, hogy ne vicceljen, ez nem az ő hibája, van, aki ilyen és kész. (Végül lidocainnal fújta be, hogy kicsit ellazuljon a nyelve és a garata.)

Úgy tűnik, hogy néma refluxa van Alannek, és a sav felmarta a garatot. 

Full át kell írnia az étrendjét, el kezdett szedni protonpumpa gátlót, most egy hónapig minimum, és ha két-három hónap múlva sem lesz jobban, kell egy  nyaki ct is.

Mikor Tomi hazajött októberben, hogy akkor Jancsi inspirálta őt és ő is kilövette a bal fülét, azóta noszogatják az apjukat, hogy lövesse ki a fülét.. 

na, most az elmúlt napokban azt mondogatta Alan, “ha nincs rákom, kilövetem a fülemet”.. 

úgyhogy másnap, az Etele plázában találtunk egy piercingest és kilövette a fülét. 

Winter Wonderland

 Mire megérkeztünk Münchenbe, már csak nyomokban látszott az előző heti hatalmas hó, és végig plusz fokok voltak, esélytelen volt, hogy havat/havazást lássunk. 

Ahogy írtam már, mindketten nagy hó-imádók vagyunk, annak ellenére, hogy a havas sportokat (a szánkózást kivéve) nem űzzük :) (gyerekként én síeltem, de az is mikor volt már :) 

Szóval megbeszéltük Hannáékkal, hogy vasárnap, mikor ragyogó idő lesz, felmegyünk az Alpokba, a hóhatár fölé. (Előző nap úgy csináltunk nekik kaját, hogy D-nek annyi dolga legyen csak vele, hogy beteszi a sütőbe és kész.)

A terv az volt, hogy az osztrák Ehrwald-ba megyünk, ott sétálunk egyet az erdőben, majd Alan kinézett egy bájos hüttét ebédidőre, aztán majd meglátjuk.. 

Így is lett, már az odaút is fantasztikus volt, az Alpok látványa, ahogy kezdünk egyre feljebb menni és a fákat belepte a hó, a legtöbb helyen érintetlen is volt, így még mesebelibb volt.

Beértünk Ehrwaldba (innen indultak Jancsiék a nyáron a Zugspitze-t megmászni), és láttunk már fotókat erről a kisvárosról, de így élőben, hófödte háztetőkkel.. jaj, annyira magával ragadó volt. (Mondtam is Alannek, hogy ellapátolgatnám itt a havat az életemben.. de valszeg sosem fogok ott élni: a legolcsóbb, felújítandó házikó is 700.000 euró looool) 

Szóval kinéztem egy parkolót, ami az egyik túraútvonal mellett volt, oda elmentünk. A túrát a google “mostly flat”-nek aposztrofálta, 3 km oda-vissza, a végén egy alpesi tóval egy kis hüttével.. igazán romantikus, nem?

Beöltöztünk, sál-sapka-kesztyű, rajtam bakancs, Alanen csak egy túra sportcipő.. a nap ragyogott, a hó szikrázott.. 

kb 10 perc hegymenet után már szakadt rólunk a víz, hiperventilláltunk.. a túra útvonal egy épp nem működő sípálya volt, fantasztikusan szép, de semmiképpen sem sima út.. kb 5 percenként megálltunk: vetkőzni, pihenni, kicsit szidni magunkat, hogy milyen elmebetegek vagyunk, hogy ilyet bevállaltunk.

Mire megmásztuk a hegyet (úgy éreztük az egész 2900 m-es Zugspitze-t), olyan büdösre izzadtuk magunkat, mint addig sosem :)) abszolút megérte minden lépés, ilyen békés és gyönyörű tájat rég nem láttunk. A tó gyönyörű volt, a hütte nem üzemelt persze, de volt nálunk víz és csoki. 

Miután hegyről leereszkedtünk, átautóztunk ebédelni a város másik, magasabb végébe. 

Én ki nem hagytam a wiener schnitzelt, Alan ehrwalder spatzle-t evett, mellé forralt bort.. mindezt kint a teraszon ülve, néztük a síelőket, a hegyek közt eltűnő napot.. 

Innen visszaautóztunk Németországba, Garmish-Pertenkirchen-be. Tavaly januárban jártunk már itt, így viszonylag ismerős volt minden, a “szokásos” helyünkre beültünk kávézni, sütizni. 

Néztük a korizó családokat és itt kitaláltuk, hogy a fene menjen vissza a büdös, szürke Münchenbe, menjünk egy karikát az Alpokban. 

Szóval innen újra vissza Ausztriába, át a Fern hágón (itt megálltunk fotózni, nézelődni) az Inn völgybe: Telfsbe, onnan Seefeldbe (egy újabb hely, ahol tudnék élni, havat lapátolgatni) majd innen vissza Németországba és haza a szállodába.

“We time”

 A müncheni ottlétünk alatt csináltunk pár extra programot is magunknak. Hanna is, Mimi is rendszerint korán ágyba bújtak (még szép), késő keltek is fel az ágyból, így bőven belefért az ottlétünkbe egy-egy extra program.

Elmentünk 3 karácsonyi vásárba, meg az Olimpia parkban lévő TV toronyba is felmentünk. És egy teljes napra elmentünk az Alpokba.

Még itthon voltunk, mikor olvastam, hogy a német vásárokban nincs karácsonyi zene, a licenszek miatt. És tényleg nincs. 

A münchenivel kezdtük a sort, direkt csütörtök este mentünk ki, mert Hanna mondta, hogy a péntek plusz a hétvége olyan szinten forgalmas, hogy lépni sem lehet. Hát így sem voltak kevesen, de aránylag nyugodtan tudtunk inni forralt bort (én kipróbáltam a fehér forraltat, és nagyon finom volt). Tudatosan megtartottuk a betétes karácsonyi bögréinket, emléknek is jó, illetve abból isszuk a forralt bort itthon is. (23.-án a hideg kaják mellé azt ittunk, illetve pl ma este is azt tervezzük Karival) 

Körbejárkáltunk, enni nem akartunk, mert ahhoz tényleg tömegnyomor volt és az eső is szakadt a végére, de meglehetősen fura élmény volt a zene nélküli karácsonyi vásár.

Aztán elmentünk az augsburgiba is, oda 2 dolog miatt: 1: Jancsiék annyit meséltek a városról, és tényleg nagyon hangulatos, bajor városka, 2: mert egy ún Angyal kórus-t hirdettek meg, akik a városháza balkonjáról adnak majd koncertet.

Ez az én fejemben valahogy úgy volt, hogy az angyalok majd énekelnek az erkélyen mindenféle karácsonyi dalt, de nem énekeltek, zenélést imitáltak.. végülis aranyos volt, de itt most lepontozom az előadást. :) 

Zene itt sem volt, kaja-pia-kézműves kiállítás, de a város nagyon hangulatos volt, sokkal szebb, mint München.

Jártunk aztán az ingolstadtiban is, zene itt sem volt, kivéve egy rebellis kocsmárost, ahonnan nagy hangerővel szólt a spotifyos karácsonyi playlist.. és ha nem csak töményet kínáltak volna ott, eskü, hogy ott ittam volna meg a forralt boromat, olyan jó kis hangulatot adott a zene. Mert amúgy csak egy “gyere-fogyassz-takarodj” érzete volt mindegyik vásárban az embernek. 

És az egyik reggel, nyitásra odamentünk a TV toronyhoz, hogy felliftezzünk a 190 m magasan levő kilátó részre. 

Ultra tiszta volt az ég, direkt olyan napot választottunk, amikor ragyogott a nap, és elláttunk az Alpokig. Látni lehetett a Zugspitze-t, és az osztrák Alpokat is. 

Fantasztikus élmény volt, bár a nyitott részen éreztem a zabszemet, nem is mertem kimenni nagyon a szélére, plusz az extra emeletet is passzoltam, oda már csak Alan ment fel.

Az alpesi túránkról majd külön posztot írok, annyira szép volt..