Nagyon nehéz 2 napon vagyunk túl, tegnap a teljes letargiában telt, a gyerekek lépten-nyomon sírtak, (velem együtt) és a szüleinknek is sikerült igazán egyedi módon kezelni ezt az egészet.
Anyám: (aki amúgy egész normális volt, a hangsúly az egészen van).. épp eltemettük Bruncit, mire közli, kell egy másik kutya.
Teljesen kiakadtam, igyekeztem uralkodni önmagamon, és elmondtam, hogy mégis minek.. a ház pusztul le, ide inkább hozhatnak, mintsem elvinnének bmit is és mivel sem ő, sem pedig mi nem lakunk itt, mégis ki és mikor foglalkozna azzal a kutyával.. a húgomnak, aki gondoskodott a kutyáról eddig, csak hálás lehetek, mert Bruncit teljesen korrektül ellátták a pasijával, (és mindketten itt zokogtak a kutya felett), míg ő egy könnybe lábadt szemet sem volt képes produkálni.. és tudom, ismerem már, hogy befog szerezni valami kib***ott pitbullt, aki idegenként fog kezelni engem vagy a gyerekeimet a SAJÁT kertünkben.. de sebaj, borsot tört az orrom alá. Ismét.
Anyós: .... tegnap este telefonál.. :
-Most akkor ugye nem fogtok itt két hétig gyászolni, nem azért jöttetek haza..!
Komolyan.. emberek ezek??? És ez nem a kutyáról szól, hanem az unokáikról és a gyerekeikről.. de mint tudjuk, ezek a legkevésbé számottevő dolgok a szüleink életében.
A mai nap az intézkedés jegyében telt.. okmányiroda, posta, laptopszerviz, és próbálkozás a helyi autókölcsönzőknél autót bérelni.. Reménytelen, hogy itt valaha is emberként kezeljenek, hogy ne az ellenséget lássák meg bennem, hanem az ügyfelet, aki pénzt hozna.. bakker.. komolyan, mint egy rossz álom.
És záróakkordnak megkaptunk valami gigaesőt, ami kimosta a ház előtti beállót, beázott a nappalink, és pont a kinyitott bőröndünkbe ömlött a cucc.. és ..és... elegem van, na.
Én most ott tartok, hogy felszámolom az itteni életünket, és a büdös életben nem jövök haza, nincs miért.
Szeretném, ha változna ez az érzés, dolgozom rajta. :?
