Néha megdöbbenek, mennyire régóta élünk idekint. Gondolom nekünk, mint felnőttként kiköltözőknek ez már örökre "idekint" terminológiát takar, hiszen 30 év nem múlik el nyomtalanul, ráadásul az első harminc év ugyebár, ami depláne determináns. Ellenben itt van például Benike, aki életének nyolc évéből hatot itt töltött, és Magyarország valami ködös, homályos emlékkép benne, ami mindig úgy változik, ahogy hall tőlünk valamit vagy lát aktuálisan a régi életünkből. Az ő és a többi gyerekünk élete végérvényesen ide köti őket. Ez egy alapvető különbség köztünk. Olyan különbség, ami valószínűleg örökké megmarad majd.
A legelemibb indoka az eljövetelünknek egyértelműen Ők voltak. Hogy ne olyan alaphelyzetből induljanak ki majd felnőtt korukban, amit otthon vizionáltunk, az aktuális kilátások tükrében. És azóta még mennyit romlott a helyzet :-/...Úgyhogy teljes mértékben (azt hiszem írhatom Verbéna nevében is, hogy ) elégedettek lehetünk azzal, ahová jutottunk eddig, és ami felé tartunk.
Az összes gyerekünk kiválóan teljesít az iskolákban. Okosak, értelmesek, szépek. tehetségesek. A kortársaik között is kiemelkednek, hiszen kapásból megvan az az előnyük, hogy az angol mellett más nyelve(ke)t is beszélnek. Érdeklődőek, nyitottak, zenélnek, sportolnak....és egy nagyon fontos megközelítés: szeretnek iskolába járni. Óriási dolog. A két legnagyobb az ország legkeményebb egyetemén tanul, a Trinity-n Dublinban. Ha jól tudom, se Hannusék, se Tomiék évfolyamában sem volt senki más, aki oda ment volna továbbtanulni, tehát helyi szinten is kivívták a tanáraik/barátaik elismerését.
Persze az érmének mindig van másik oldala is. Bármennyire is nem esik jól, igenis lassan tudomásul kell vennünk, hogy a magyar nyelv nem lesz örök életű a családunkban. Az idősebb gyerekek már kapcsolatban vannak, és írekkel, nem magyarokkal. Ami azt jelenti, hogy magyarul gyakorlatilag csak akkor beszélnek, amikor itthon vannak. Az ember továbbgondolja az életet, és végigfut a szemeim előtt, hogy igen, ha lesz majd gyerekük, vajon hogyan, mennyire fog magyarul beszélni? Valamennyire biztosan, hiszen mi, mint nagyszülők naná, hogy magyarul fogunk velük beszélni....remélhetőleg elég jelentős időt fogunk velük eltölteni ahhoz, hogy ne kelljen kényszerből angolul kommunikálni majd. Előre szaladtam nagyon, dehát az élet megy szépen mindentől függetlenül. A gyerekeink gyerekeinek a gyerekei nagy valószínűséggel már csak keveset fognak tudni a magyar nyelvről.
Persze ez még változhat, és alakulhat ezerféleképpen, de jól megmutatja azt, hogy az idegen földre távozásnak bizony vannak kevésbé emelkedett és vidám vetületei is. Viszont tény, hogy kezelhetőbb egy ilyen jellegű dolog, mint egy kilátástalan jövőkép, ez nem is kérdés.
*
A nyár elég sűrű volt idáig is, de most még sűrűbb lesz, ugyanis először az életben a szüleimet sikerült rávenni, hogy látogassanak meg minket. 10 napig lesznek itt, két hetven éves ember...mit mondjak, sok előkészületen vagyunk túl, és remélhetőleg minden oldalról kellemesen fog telni ez az időszak. Rászerveztünk, ha már lúd, legyen kövér alapon, és a hétvgére átruccannak a bátyámék is, a három gyerekkel, úgyhogy lesz 1-2 nap, amikor tényleges "full house" lesz, amolyan nagy családi feeling. Talán sosem volt ilyen, vagy nagyon régen....és talán sosem lesz már, úgyhogy örülni és értékelni kell mindannyiunknak a lehetőséget.
Aztán Verbéna tesójáék is jönnek, szintén gyerekekkel, szóval azt hiszem az unalom szót ezúttal sem fogjuk a gyakran érzett hangulatok listájára vésni :)
