Mostanában gyakran érzek magunk körül ellenséges indulatokat. Amik azt sugallják, mintha…mintha ez olyan könnyű lenne…mintha mi nem maradnánk szívesen. Pedig de.
Nagyon szívesen maradnánk Magyarországon, mert mindamellett, hogy mondjuk nekem speciel a magyar állam nem adott szinte semmit, azért én még magyarnak érzem magam. Mert ahogy az autóval a nyár végi tájon átsuhanva láttam, ahogy a szél bele- belekap a búzatáblába, akkor Petőfi hullámzó búzamezője jut eszembe….és amikor elkeseredett vagyok, akkor József Attila sorai ugranak be. És szeretem olvasni Moldovát, Szilvásit, Berkesit…és még hosszan sorolhatnám azokat a momentumokat, amik mind-mind arra utalnak, hogy én magyarnak születtem….és nagyon fontos, hogy az elmenetelünk nem vidám dolog.
Aki meghozott már valaha egy ilyen döntést – függetlenül a megvalósulástól – aki átment a különböző stációkon, az pontosan tudja, hogy egy ilyen döntés mögött nagyon súlyos dolgok vannak. Bátornak kell lenni. Erősnek, türelmesnek, kitartónak. Következetesnek. Át kell gondolni, hogy az ember honnan jött, hová tart, mit akar az élettől. És mit hajlandó megtenni azért, amit akar. Hogy kire számíthat, hogy mi mit jelent, hogy a tárgyak csak tárgyak, hogy hinni kell önmagunkban, a másikban, a céljainkban. Igen, komoly dolog. És amikor elindul egy ilyen folyamat, akkor letisztul a kép, és valahogy jobban mennek a dolgok. Talán azért, mert itt már nincs helye a határozatlanságnak, a tologatásnak, a cicózásnak, a totymorgásnak. Az ember húz egy vonalat, és onnantól kezdve egyszerűen mindent más szemmel néz.
És igen, ha visszanézek a pár évvel ezelőtti dolgainkra, akkor azt mondom, ez a helyes, amit most csinálunk, és nem az, amit akkor. Az embernek fel kell ismernie azt, ha valami nem oké. És két dolgot tehet: vagy elfogadja, és szenved….vagy tesz ellene, és esélyt kap a változásra. Nem biztos, hogy az utóbbi az kényelmesebb élethelyzetet produkál, mint az előbbi. Egyáltalán nem. Csak más közben megélni az egyiket, és más a másikat. Nem vidám dolog minden magunk mögött hagyni, és belevágni az ismeretlenbe. Nem vidám, mert nagyon sok mindent hagyunk itt, ami ideköt. Nem tárgyakra gondolok.
Érzések, hangulatok, látvány, édes anyanyelv. Amikor nem kell gondolkodni azon, amit mondani akarsz, hogyan mondd. Amikor -miközben telefonon beszélsz valakivel, és közben mutogat a feleséged, akkor is hallod fél füllel a tévéhíradóban, hogy miről vakerászik a hírolvasó. Nem vidám.
Mégis bizsergetően izgalmas. Új utakra megyünk, ahol még nem jártunk. És együtt. Ez óriási. Új élmények, történetek, kalandok várnak ránk. Együtt, miránk mindannyiunkra, és nagyszerű dolog úgy nekivágni a Nagy Útnak, hogy közben együtt, egyszerre tudjuk, hogy mit akarunk, hogy kitől mit várunk, és miért. És ez nagy örömmel tölt el, és igazából nincs semmi köze Írországhoz. Sem Magyarországhoz. Hozzánk van köze, a nagyszerű családunkhoz. A feleségemhez, és a srácaimhoz, a velük alkotott egységhez, az erőhöz, ami bennünk van, a maga oszthatatlan és megfoghatatlan módján. Mert nem tudom, az élet mit hoz, mit rejt számunkra. Lehet, hogy Írország….lehet, hogy nem. Lehet, hogy bejön, és ott maradunk. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy hazajövünk. Lehet, hogy nem jövünk haza. De egy biztos: Mi magunk, egymásnak, egymásért.
Talán túl patetikus lett ez az írás, de nem baj. Nagyon büszke vagyok a családomra, hogy olyan, amilyen, hogy egy ekkora projektet simán be tudunk együtt vállalni, annak minden buktatójával, áldozatával, kényelmetlenségével, és kockázatával együtt. Azt hiszem, nagyon kevesen gondolhatják így, de én így gondolom: Ha meg kellene halnom, képes lennék mosolyogva távozni. És ez a tudat mindent megér :-)
Srácoké: szeptember 3.-án reggel/délelőtt feltesszük őket egy bp-i IC-re. A Déliben nővéremék leszedik őket, majd másnap reggel 5 órai kelés, a londoni gépük 7:20-kor indul Ferihegy 2B-ről.
