Anyák napja van. Kötelességtudóan felhívtam anyámat, és felköszöntöttem. Sajnos a nagymamámat nem tudom felköszönteni már, csak a szívemben, belül. 1986-ban, egy csütörtöki napon halt meg, fiatalon, 64 évesen, rákban. Nagyon szerettem őt. Bár még csak 14 voltam, de megrázott nagyon a halála.
Igazából arra nagyon emléxem, mennyire igazságtalannak éreztem az egészet, és mennyire utáltam a szüleimet, amiért nem vették komolyan. Hazajött New Yorkból, ahol Jolinénit, anyám egyetlen testvérét látogatta meg, aki 18 évesen, 56’-ban vándorolt ki. Utána, pontosan emléxem, ahogyan sírva fakadt a mama a nappalinkban, és azt mondta, hogy ő még nem akar meghalni. Anyámék letorkollták, hogy miket beszél össze. A mama véreset köhögött fel és attól ijedt meg. Jogosan, hiszen alig 1,5 év alatt elvitte ez a szemét kór. Szóval állatira mérges voltam a szüleimre, hogy miért torkollták le, miért nem lehetett komolyan venni. Persze mittudokén azokról az időkről….nem tudom, mi volt a háttérben, hogy nem csak miattunk akarták-e a megszokott álszent módon a szőnyeg alá söpörni a lényeget….tulajdonképpen mindegy is most már.
A mama….azt lehet Róla tudni, hogy harmincvalahány évig dolgozott a Royal Hotelben, mint szobaasszony. Férje, az én nagyapám, és Ő maga is felvidéki magyarok voltak, vagy inkább tótok. Vajmi keveset tudok az ő életükről, mert a szüleim nem voltak túl közlékenyek…de hát mit is mondhatnék, amikor 18 múltam, mikor elmondta anyám, hogy volt egy első férje is :D…szóval ha jól sejtem a papám csapodár ember volt, és elhagyta a mamát, de később visszament hozzá. A papa karosszérialakatos volt, afféle magamfajta nagyra nőtt ember. Szerettem őt is, csak nem igen volt alkalmam jobban megismerni, 1980-ban halt meg, amikor én 8 éves voltam. A mamáék a Kertész utcában laktak, egy hatalmas, kétszobás-cselédszobás lakásban, 4 méteres belmagassággal, hűvös kamrával, nagy konyhával, nagy fürdővel….imádtam Náluk, Nála lenni. Istenieket főzött….bableves, hogy a kanál megállt benne….tökfőzelék, virslipörkölttel…a legjobb kaja a világon…a reszelt krumpli…a kelt szilvás-mákos sütijei. Pontosan vissza tudom idézni a konyhát, ahogy a hokedlin ülök, az asztal feletti, halványzöld polc végén a nagy szög, felszurkálva rá a feladóvevények….a konyha másik falán a sparhelt…két bejárat is volt a gangról, egy az előszobába, egy a konyhába nyílt. De jó lenne egyszer megvenni azt a lakást! Hát,.. ki tudja….
A nappaliban L-alakban voltak a fal mellett a nagy parasztágyak, felettük vitrin, csiszolt üveggel, benne nippek. Egyszer ahogy a bátyámmal ugráltunk, valamelyikünk betörte az üveget. Sírtunk, a mama meg sírt velünk. Mikor anyámék eljöttek értünk, hallottam, hogy azt mondta a mama az anyámnak, hogy ő is sírt, mert a szíve megszakadt miattunk….én meg azt hittem, a hülye üveg miatt sír.
Mielőtt elkapta a kór, rengeteget jártunk Vele kirándulni. Fel a Hármashatárhegyre…a 65-ös busszal fel a Szépvölgyi útig, majd onnan a „H”-jelzésű busszal a Fenyő-Gyöngyéig. Onnan gyalog. Fel a Kecske-hegyre, a virágosnyeregbe, az Árpád-kilátóhoz. Somfa sétabottal méghozzá. Micsoda szép emlékek. Kár értük. Én még emlékszem Rá, mert volt az életemnek egy része, amikor élt. De az én gyerekeimnek fogalmuk nincs Róla, max. ha mesélek nekik…vagy ezt a blogot olvassák :D
Nagyszerű ember volt. Mint később kiderült, anyámnak volt egy első férje, egy bizonyos Z. Péter, tudósító….és vett a pali egy lakást maguknak a József Attila lakótelepen. A Pöttyös utcában. Amikor elváltak, értelemszerűen a lakás kettejük nevére volt íratva, tehát valakinek ki kellett fizetni a másikat. A Mama volt, aki zsebbe nyúlt, és kifizette a fazont. Így anyámé lett a kéró. Amit aztán később elcseréltek, immár apámmal a kőbányaira, majd még később a jelenlegi bakonyi házukra. Persze, a pénzt „kölcsön” adta anyámnak, de az sosem lett visszafizetve. Ez csak azért érdekes, mert 15 évvel ezelőtt pontosan ezért volt anyám szájából hiteltelen, mikor azt mondta, hogy dolgozzak meg a lakásért, az nem úgy van, hogy csak úgy lesz. (Ez akkor volt, amikor kiraktak a két hónapos Hannussal az utcára….abból a lakásból, ami a Mama után maradt….nem a Kertész utcai, hanem egy kis fürdőtlen lyuk, amit már akkor vagy 30 éve szanáltak.
*** Mikor kiderült a Mama betegsége, azt mondta, hogy cseréljék el gyorsan a lakását egy kisebbre, mert ha meghal, akkor az a nagy lakás vissza fog szállni az államra, tekintve, hogy tanácsi volt. Jellemző, hogy aláírta a papírokat, és másnap ment el. Ez tartotta őt életben. A csere után azt a kis 24 m2-es lakást sikerült az akkor 16 éves bátyám nevére íratni, azzal, hogy azt hazudtuk, a mamával élt már évek óta. Így a családban maradt. És még rá is fizettek persze. Nem is keveset. Így a Mama nemcsak a lakást intézte el, hogy legyen „nekünk”, hanem pénzt is hagyott itt.***
Verbénával abban a lakásban kezdtük el az életünket. Mindaddig, amíg anyám és a bátyám….De ebbe már nem megyek bele, mert most nem ezért írtam, hanem azért, mert meg akartam emlékezni a Mamámról, akinél jobb embert azóta sem sikerült megismernem.
A temetőbe nem járok. Miért..? Fene tudja, valahogy olyan álszent az is….nem hiszem, hogy ezen múlna. Keresek ide egy jácint képet, mert az volt a kedvence…
Igazából arra nagyon emléxem, mennyire igazságtalannak éreztem az egészet, és mennyire utáltam a szüleimet, amiért nem vették komolyan. Hazajött New Yorkból, ahol Jolinénit, anyám egyetlen testvérét látogatta meg, aki 18 évesen, 56’-ban vándorolt ki. Utána, pontosan emléxem, ahogyan sírva fakadt a mama a nappalinkban, és azt mondta, hogy ő még nem akar meghalni. Anyámék letorkollták, hogy miket beszél össze. A mama véreset köhögött fel és attól ijedt meg. Jogosan, hiszen alig 1,5 év alatt elvitte ez a szemét kór. Szóval állatira mérges voltam a szüleimre, hogy miért torkollták le, miért nem lehetett komolyan venni. Persze mittudokén azokról az időkről….nem tudom, mi volt a háttérben, hogy nem csak miattunk akarták-e a megszokott álszent módon a szőnyeg alá söpörni a lényeget….tulajdonképpen mindegy is most már.
A mama….azt lehet Róla tudni, hogy harmincvalahány évig dolgozott a Royal Hotelben, mint szobaasszony. Férje, az én nagyapám, és Ő maga is felvidéki magyarok voltak, vagy inkább tótok. Vajmi keveset tudok az ő életükről, mert a szüleim nem voltak túl közlékenyek…de hát mit is mondhatnék, amikor 18 múltam, mikor elmondta anyám, hogy volt egy első férje is :D…szóval ha jól sejtem a papám csapodár ember volt, és elhagyta a mamát, de később visszament hozzá. A papa karosszérialakatos volt, afféle magamfajta nagyra nőtt ember. Szerettem őt is, csak nem igen volt alkalmam jobban megismerni, 1980-ban halt meg, amikor én 8 éves voltam. A mamáék a Kertész utcában laktak, egy hatalmas, kétszobás-cselédszobás lakásban, 4 méteres belmagassággal, hűvös kamrával, nagy konyhával, nagy fürdővel….imádtam Náluk, Nála lenni. Istenieket főzött….bableves, hogy a kanál megállt benne….tökfőzelék, virslipörkölttel…a legjobb kaja a világon…a reszelt krumpli…a kelt szilvás-mákos sütijei. Pontosan vissza tudom idézni a konyhát, ahogy a hokedlin ülök, az asztal feletti, halványzöld polc végén a nagy szög, felszurkálva rá a feladóvevények….a konyha másik falán a sparhelt…két bejárat is volt a gangról, egy az előszobába, egy a konyhába nyílt. De jó lenne egyszer megvenni azt a lakást! Hát,.. ki tudja….
A nappaliban L-alakban voltak a fal mellett a nagy parasztágyak, felettük vitrin, csiszolt üveggel, benne nippek. Egyszer ahogy a bátyámmal ugráltunk, valamelyikünk betörte az üveget. Sírtunk, a mama meg sírt velünk. Mikor anyámék eljöttek értünk, hallottam, hogy azt mondta a mama az anyámnak, hogy ő is sírt, mert a szíve megszakadt miattunk….én meg azt hittem, a hülye üveg miatt sír.
Mielőtt elkapta a kór, rengeteget jártunk Vele kirándulni. Fel a Hármashatárhegyre…a 65-ös busszal fel a Szépvölgyi útig, majd onnan a „H”-jelzésű busszal a Fenyő-Gyöngyéig. Onnan gyalog. Fel a Kecske-hegyre, a virágosnyeregbe, az Árpád-kilátóhoz. Somfa sétabottal méghozzá. Micsoda szép emlékek. Kár értük. Én még emlékszem Rá, mert volt az életemnek egy része, amikor élt. De az én gyerekeimnek fogalmuk nincs Róla, max. ha mesélek nekik…vagy ezt a blogot olvassák :D
Nagyszerű ember volt. Mint később kiderült, anyámnak volt egy első férje, egy bizonyos Z. Péter, tudósító….és vett a pali egy lakást maguknak a József Attila lakótelepen. A Pöttyös utcában. Amikor elváltak, értelemszerűen a lakás kettejük nevére volt íratva, tehát valakinek ki kellett fizetni a másikat. A Mama volt, aki zsebbe nyúlt, és kifizette a fazont. Így anyámé lett a kéró. Amit aztán később elcseréltek, immár apámmal a kőbányaira, majd még később a jelenlegi bakonyi házukra. Persze, a pénzt „kölcsön” adta anyámnak, de az sosem lett visszafizetve. Ez csak azért érdekes, mert 15 évvel ezelőtt pontosan ezért volt anyám szájából hiteltelen, mikor azt mondta, hogy dolgozzak meg a lakásért, az nem úgy van, hogy csak úgy lesz. (Ez akkor volt, amikor kiraktak a két hónapos Hannussal az utcára….abból a lakásból, ami a Mama után maradt….nem a Kertész utcai, hanem egy kis fürdőtlen lyuk, amit már akkor vagy 30 éve szanáltak.
*** Mikor kiderült a Mama betegsége, azt mondta, hogy cseréljék el gyorsan a lakását egy kisebbre, mert ha meghal, akkor az a nagy lakás vissza fog szállni az államra, tekintve, hogy tanácsi volt. Jellemző, hogy aláírta a papírokat, és másnap ment el. Ez tartotta őt életben. A csere után azt a kis 24 m2-es lakást sikerült az akkor 16 éves bátyám nevére íratni, azzal, hogy azt hazudtuk, a mamával élt már évek óta. Így a családban maradt. És még rá is fizettek persze. Nem is keveset. Így a Mama nemcsak a lakást intézte el, hogy legyen „nekünk”, hanem pénzt is hagyott itt.***
Verbénával abban a lakásban kezdtük el az életünket. Mindaddig, amíg anyám és a bátyám….De ebbe már nem megyek bele, mert most nem ezért írtam, hanem azért, mert meg akartam emlékezni a Mamámról, akinél jobb embert azóta sem sikerült megismernem.
A temetőbe nem járok. Miért..? Fene tudja, valahogy olyan álszent az is….nem hiszem, hogy ezen múlna. Keresek ide egy jácint képet, mert az volt a kedvence…
15 megjegyzés:
Ez nagyon szép volt, köszönöm, hogy virtuálisan megismerhettem a mamádat :) Biztosan nagyon örül ennek a gyönyörű, illatos jácintnak ;)
ez a 18 évesen tudtad meg, hogy volt egy első férje nagyon durvaaaa :DDDD - csak azért nem írtam amoda, mert nem akartam elrontani :P
Aranyos vagy, köszönöm..:)
Tényleg nem mindennapi ember volt.
Bizony, 18 éves már elmúltam...Verbénával már együtt voltunk, mikor ez kiderült...a hab a tortán asszem az volt, hogy amikor Verbéna Tomit várta, akkor anyám bizalmasan elmesélte neki, hogy igazából engem nem is akrtak, csak a nőgyógyász ijesztett rá, és azért maradtam meg :DDD
Anya csak egy van ;-)))
De legalább tudja, hogy nem akart, ez is valami... gondold el, mi van, ha nem ijedős, hanem önfejű :P
...amúgy meg sokakat nem akarnak, mégis, amikor már elkezd növekedni a pocak, vagy kibújik a kicsi, minden megváltozik és meg se látszik a korábbi ellenkező érzelem.
Nagyon szép a történet a mamádról, nem mindennapi asszony lehetett. Jól sikerült az írás, szinte látom magam előtt a helyet, érzem a kaját...klassz!!!
***
Jól érzékelem, hogy anyukád kapott, a a tesód is kapott, Te meg...
...és még jól elküldtek a bánatba???
:(((((((
Én azért születtem, mert az OTP...tudod aláírták, 2 gyerek...meg hogy apám leszerelhessen korábban...széép. Mégcsak el sem mondták, a pincében találtam meg a leveleiket amiket katonaság alatt váltottak egymást közt anyu és apu...egyértelmű volt. Pont úgy is örültek(nek) nekem. :(
Ann, igazad van abban, hogy sokszor megváltozik a korábban érzett érzelem....de úgy gondolom, ha valaki így jár, akkor mélyen hallgat arról a tényről, hogy nem akarta azt a gyereket....de a minimum, hogy nem meséli el a gyerek házastársának :DDDD
Vero, akkor mi lehet, hogy sorstársak vagyunk? :DD
Köszi amit írtál BTW...
Igen, jól látod...abból a kis 24 m2-es lakásból, amit végül persze szanáltak, a bátyám kapott egy másikat, ami már sokkal többet ért. Azt cserélte el a mostani lakásukra, ahol laknak. Ráfizetés nélkül, ofkorsz.
Én meg a feleségemmel és a kettő hónapos Hannussal mehettem ahova akartam....nem voltak könnyű idők. De akkor is hiszek megingathatatlanul az élet hosszú távú igazságosságában :DD
Úgy tűnik, így majd' 20 év távlatából, hogy mindezek mögött inkább álltak a szüleim, mint a tesóm. Úgyhogy én nem haragszom rá ezekért a dolgokért. Megtörténtek, úgy, ahogy. Mindenesetre neki is és nekem is sok energiánk van abban, hogy mostanság elég kulturált a viszonyunk. Én, és remélem ő is, igyekszem vigyázni a kapcsolatunkra, és próbálok sokat tenni azért, hogy ne tojástánc legyen belőle :-)
Végül is hozzáállás kérdése is lehet az egész: a szüleink lehet, hogy csak így akartak motiválni minket...:DDDD Na jó ezt én sem gondoltam komolyan....
Nos, én azt gondolom, egy bizonyos szintű kapcsolatnál erről sem kell mélyen hallgatni... ha egykor éreztem valamit, ami megváltozott, miért ne lehetne róla beszélni???
Én még vastagon védekezési periódusban fogantam, későbbre terveztek, meglepődtek, de örültek nekem :))) Mondjuk nálunk nem volt mese, nincs alfa vagy béta verzió, egy darab gyerek van, annak kell örülni :PPPPP (később már soha nem egyeztek az állásppontok a mikor kellene jönni a másodiknak témában - így nem lett :( )
***
b) pont: engem tuti, h túlóvtak, ugyanakkor biztosan nem tettek volna ki egyedül sem az utcára, de egy gyerekkel meg többszörösen nem. A mai napig mehetnék az anyukámhoz, de a nagyszüleimhez is - urambocsá sztem a nagynénémhez is, ha gáz lenne. Ez jó.
Ann, a kulcsszó a bizonyos szintű kapcsolat .. na mer' az nincs Buddy és a szülei között..
Olyan sok történet van, amit leírhatnék, hogy mennyiszer adták jelét annak, hogy ő csak olyan besikerült.. vagy hogyis mondjam. És nem egy történet van arról, hogy őt okolták bizonyos dolgok megtörténte miatt.
Vero, akkor Te is kutakodtál gyerekként? :P
Az okokon gondolkodtatok már? Hogy miért alakult így, hogy egy ilyen szemléletű asszony mellett egy teljesen más világlátású nőtt fel?
"De akkor is hiszek megingathatatlanul az élet hosszú távú igazságosságában :DD
"
Abban én is, megingthatatlanul, ahogy mondod. Látom is a példáját, pl a volt férjem, aki MINDENT megkapott, lakás, kocsi, és semmire sem ment vele, boldogtalan (és önző), de más példa is van, rengeteg...
Mondjuk, csak hogy mégegyet mondjak, azok akik egész életükben a pénzt vadászták (szüleink közül) mind a négy egyedül van, és szintén nem mondható boldognak (és akkoe ez jócskán "understatement" :D).
Mondjuk nem is értem, hogy lehet a magunk boldogulását a gyerekünké elé helyezni, és csodálkozni, hogy az élet "igazságtalan" .
***
Kutattam, hogyne :DDDD
Mondom, ezen nem is gondolkodtam soha, de nyilván az őszinteség hiánya vitt minket kutakodni...
Sorstársak, igen. :)) Nagyon sok a párhuzam, de szabadjon megjegyeznem, hogy én úgy gondolom (minden nyalizás nélkül, hiszen nincs rá okom :P), hogy nekem A Példa vagytok.
Majd írok erről bővebben mailt, nem akarok itt csip-csepegősnek látszani... :PPP
Vero,
teljesen igazad van, én is sok példát ismerek...köztük a sajátunkat is, mert akárhogy is alakulnak a dolgaink, boldog vagyok, hogy ilyen feleségem és ilyen gyerekeim vannak. Hogy egészségesek,szépek, okosak..és Velük bárhol a világban jól érzem magam:-)
Ann,
Az okok? Összetettek, mint általában a dolgok...az biztos, hogy a jószándék nem egyenlő a helyes úttal. A gyereknevelés különösen bonyolult dolog, és meggyőződésem, hogy vannak olyan hibák, amiket elkövet(het)ett pl. a hőn szeretett nagymamám, amikor-ahogyan anyámat felnevelte. Valószínűleg innen gyökeredzik a dolog. De hát ugye nem lehet az idők végezetéig a szülőket tenni felelőssé....a kisbabát, aki a mocsokban fekszik egy putri közepén, és sír az éhségtől, mindenki sajnálja és részvétet érez iránta. De a suhancot, aki az utcán kést nyom a torkodhoz, és elszalad a retikülöddel...nos, őt már nem. Rá már haragszunk (legalábbis a társadalom), és meg akarjuk büntetni.
Nem akarok nagyon belemenni, de hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, sokat gondolkodtam, -tunk az okokon. Bár tény, hogy szeretek inkább előre nézni, mint hátra :))
Megjegyzés küldése