T O M I

Tomi….az elsőszülött kisfiam. Amikor született, egy nonstop üzlet éjjeli eladójaként dolgoztam, taxisok, kurvák, gengszterek között. Mobiltelefon nem volt. Mire beértem a Margitba, már megszületett és nagyon cuki volt. Később rengeteget betegeskedett, tulajdonképpen nem is tudom, hogyan tudtuk végigcsinálni….volt, hogy Verbéna ült bent a kórházban Vele, várta, hogy elaludjon. Én pedig az éjszakában dolgoztam, akkor már egy játékteremben, mint szekurity…a hátsó helyiségből az ablakon át vezettem ki egy hosszabbítót, arról ment a ladában a fűtőventilátor…és a kocsiban Hannus és Kari. Leírom, és szinte a hideg ráz, ma már nem tudnám így csinálni. Fiatalok voltunk, felelőtlenek…? Lehet, nem tudom, de az biztos, hogy akkor is, és most is nagyon szerettük/jük a gyerekeinket, és minden amit teszünk, értük van. Valójában ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy egymást is nagyon szeretjük, hiszen a gyerekekben épp az a csodálatos, hogy belőlem és az általam szeretett emberből van összegyúrva…bennük vagyunk mindketten. Szóval akkor is mindent megtettünk értük és most is így van. Persze oldeye…és máshogy élem, éljük meg a dolgokat, mint 10 évvel fiatalabban. Az egy másik érdekes szempont, hogy hol a francban voltak akkor a nagyszülők…a rokonok. Sehol nem voltak. Nézzük most Verbénával a Brothers sorozatot…egy kislány kórházba kerül….másfél órán belül ott van mindenki. A drogos unkatesótól kezdve az elfoglalt bussinessman-en keresztül a homokos ügyvédig mindenki.

A mi családunkban volt, hogy hetekig kórházban volt egyhuzamban Tomi, és Verbénán meg rajtam kívül senki meg sem látogatta. Hogy variáltunk ezerrel, hogy hozzuk össze, hogy dolgozni is tudjak (persze úgy rúgtak volna ki, ha nekiállok jaj-istenem-nem-tudok-jönni-mert-beteg-a-gyerek számot előadni, egyébként is feketén dolgoztam), a többi gyerekkel is legyünk, és Tomival is ott legyen valaki. Eszméletlen idők voltak. Vagy amikor Verbénának odaköpte a nyolcadikkerületi doktornő, hogy a gyerek rühös…és eszelősen permetezett körbe mindent, amivel érintkeztek. Ja, hogy nem hallott még a Mucha-Habermann betegségről….Oh please. Nem érdekes. Vagy amikor mentővel kellett Tomit bevinni a kórházba, mert úgy befulladt. Kocsink nem volt, anyámék sehol persze…a nagybátyámat hívtam fel, de ő azt mondta, sajnos ivott már. És akkor maradt a mentő.

Nem azért, hogy panaszkodjak….ezek mind tények. Igazi, sokat mondó, fehér-fekete tények. Amik nem hazudnak. Viszont jó néha elővenni őket, és átgondolni, mit is üzennek. Nehogy az ember a kürtőskalácsról elfeledje, akármilyen szépen csillog és illatozik – azért belül üres.

Később jött az asthma…tőlem örökölte szegény kölyök. De szerencsére már a gyógyszerek sokkal jobbak, mint az én időmben voltak. Szteroidok, ismeretlen injekciók hetente, prednisolon, diadreson…bricanyl…stb. Kamaszkorom óta harcolok a kilókkal, alapvetően ezért a sok szar miatt, amit akkor belém nyomtak. Eleinte attól tartottam, Tomira is ez a sors vár, de nem! Öröm ránézni, csupa izom, magas, kidolgozott, sehol egy deka felesleg, jól néz ki. És mindemellett okos, nyílt, nyitott, gerinces…ugyanakkor érzékeny, empatikus, segítőkész. Büszkénk lehetünk és vagyunk is Rá. Isten éltessen kis nagyfiam!