Kanada, 2. rész

 Az éjjel egyikünk se aludt valami sokat, ki tudja, talán a jetlag vagy az izgatottság….mindenesetre hajnal négy-öt körültől már nem is csináltunk úgy, mintha aludnánk. Némi felkészítő jógagyakorlat után haraptunk valamit, és elindultunk. Reggeli közben én ki is néztem egy tök jó közeli parkolót, amitől majd nem kell sokat menni az első, reggeli programunkig. Szépen oda is navigáltam, majd mikor mögöttem a sorompó lecsukódott, pánikolva vettük észre, hogy egy usa-dutyfree parkolóban vagyunk, ahonnan nem lehet kihajtani, csak az USA felé….de nekünk még volt dolgunk itt a kanadai oldalon is. Sebaj, az én feleségem belibbent a shopba, és elintézte, hogy kiengedjenek mégiscsak. Úgyhogy ezek után egy másik parkolót találtunk, ott helyben, ahol egész napra ki is fizettük a díjat egy igen beszédes sötétbőrű tagnak. Innen rongyoltunk le gyalog az első progi színhelyéhez, ami a hajókázás volt, be a vízesés elé. Még itthon ezt el is intéztük. Nem mondom, hogy könnyű volt megtalálni a bejáratot, ami inkább lejárat volt…de sikerült végül. Kaptunk szép piros nájlonköpenyt, és beállhattunk a sorba kb hatszázmillió másik turistával együtt. Nem volt még kilenc, de a nap úgy égetett, mintha kötelező lenne. Mindenki állt a napon a nájlonkabátban kábé 20-25 percet, mire felszállhattunk a hajóra. Azt hittük, sokan vagyunk, de később láttunk hajókat (első kép), amikbe kb. kétszer annyi embert zsúfoltak be, mint ahányan mi voltunk.

A hajó az amerikai vízesés előtt (American Falls) előtt haladt szépen lassan, mindkét oldalra nagyszerű kilátás volt. És fokozatosan bementünk egészen a Lópatkó Zuhatagig (Horseshoe Falls)…., ott időztünk kb 10 percet, majd lassan vissza hajókáztunk a kiindulópontigmit mondjak, leírhatatlan élmény. A robaj, a rengeteg víz, a szivárvány, ami folyamatos a hajó körül, és az a látvány….persze, rengeteg fotót csináltunk, (amíg bírták az egyébként „vízálló” telefonjaink), de nem adja vissza a látványt, a feelinget meg depláne nem. Az alap, hogy szügyig vizesek lettünk, hiába a nájlonköpeny…de fene se bánta, mert a nap tűzött ezerrel, és hát az élmény feledtetett minden kellemetlenséget. 

Innen átsétáltunk a Lópatkó felé, ugyanis a második progi az a „Journey behind the falls” volt, aminek a során be lehet menni a vízesés mögé. Újabb sorbanállás, ezúttal citromsárga nájlonköpeny, kötelező jelleggel a sorbanállás alatt pózolnunk kellett és lefényképeztek, és cca. Fél óra ácsorgás után bejutottunk….a liftbe. Én végig azt hittem, hogy valami vezető lesz, aki kísér, és magyaráz….de szó nem volt erről. A liftben a kissrác (ilyen nyári munkás egyetemista vagy gimis lehetett) eldarálta, hogy balra van az egyik folyosó, jobbra meg a másik, oszt „jónapotkihányok”. Úgyhogy szépen végigballagtunk a folyosón, ami kivezet közvetlenül a zuhatag mellé. Közben dübörög az egész hegy…állítólag a vízesés neve is innen ered, hogy az őslakos nyelven a „nájágárá” az dübörgést jelent. Még két folyosó van, ahol ki lehet menni egész addig, hogy előtted 5 méterre zuhog fentről lefelé a víz….nyilvánvan egy rács előtte, tehát nem lehet kiugrani vagy ilyesmi….óriási élmény volt látni/hallani/érezni ilyen közelről ezt a természeti csodát.

Visszaballagtunk a kocsiig, behuppantunk, és irányba vettük a Rainbow hidat, ami átvisz au USA-ba. Nem volt vészes a forgalom, kb. negyedórát álltunk a checkpointnál….a pasas elkérte az útleveleinket, kérdezgetett pár dolgot….állampolgárság, élőhely, utazás ideje, célja, van-nálunk bármi étel, stb stb….pár perc, és mehettünk is. Sok parkoló van az amerikai oldalon, és ebből a 3 legnagyobb az állami, szóval elég volt egyszer parkolójegyet venni, és az egész napra érvényes volt, bármelyikbe. Mentünk egy kisebb kört, aztán beautóztunk a Kecske szigetre (Goat Island), és az ottani parkolóba tettük le a kocsit. Itt van egy étterem („The top of the Falls”), ahova be is ültünk, és a teraszon elfogyasztottunk egy finom burgert, krumplival. Verus valami spéci koktélt, én helyi csapolt sört ittam, miközben  néztük a csodálatos vízesést. Külön élmény volt, hogy alkoholrendelésnél a pincér kérte, hogy igazoljuk magunkat. Meglepődtünk, de szabadkozott, hogy hát a törvény az törvény.

Jóllakottan körbesétáltuk a vízesést, és el kell hogy mondjam, az amerikai oldal sokkal jobban ki van építve, mint a kanadai. Millió pad, sok zöld, tágas sétautak, hangulatos hidacskák, és maga a folyó is 1 méterre van az embertől, akár bele is lehetne ugrani. Igaz, hogy Kanadából jobban látszik a nagyobb vízesés, a Lópatkó…..de az amerikai oldal sokkal szebb és jobban kiépített.

Miután kinézegettük magunkat, elautóztunk egy Walmart-ba (Innen Verus vezetett végig), vásároltunk néhány amerikai relikviát, csináltunk selfit a Welcome New York táblánál….

és szépen visszaautóztunk Kanadába.

 Külön öröm, hogy tudtam venni Folgers kávét…de ez csak az érti, aki látta a Nagy Lebowski című filmet  LOL….

Hazamentünk, letusoltunk, szusszantunk egyet, és elindultunk újra a vízeséshez, hogy felmenjünk a Skylon toronyba, mert ide is vettünk jegyet még itthonról. A torony a hatvanas évek végén lett építve, de teljesen jó állapotban van, minimális sorbanállás után már fel is repített a lift. Meseszép panoráma, fantasztikus látvány volt fentről a táj. 

Odalent tudtunk vásárolni mágneseket, szuvenírokat, és végre….igazi kávét egy starbucksban. Amúgy mindenütt ez a híg amerikai stílusú kávé van (americano), nem rossz, de azért nem egy espresso. 

Érdekesség, hogy itt is a kijárat a toronyból csak a játéktermen át vezetett, ami olyan volt, mintha egy nyolcvanas évekbeli Stephen King-regénybe érkeztünk volna….ember sehol, körben a villogó automaták, tekepálya, biliárd, szimulátorok….

végül kijutottunk az utcára, és lesétáltunk a vízesés feletti sétányra. Lassan sötétedett, így megcsodálhattuk a különböző színekben kivilágított vízeséseket. 

A tűzijáték sajnos elmaradt, a már említett erdőtüzek miatti szükségállapot okán.  Este hullafáradtan estünk az ágyba, ezúttal nem volt gond az alvással.

Kanada, 1. rész

 Nagyon készültünk az útra, hiszen ugyan sokszor repültünk már, de ilyen tengerentúli, hosszú járaton még soha. Két nagy bőrönd, két kis kabin táska, két hátizsák. Direkt úgy pakoltunk, hogy legyen hely a bőröndökben, ha majd jövünk haza, tudjunk hozni pár dolgot. Olvastuk, hogy gyakoriak a visszaélések a csomagokkal, így nem árt, ha az ember készít csomagfeladás előtt szelfit a bőröndökkel, hogy a poggyászokhoz arc is legyen rendelve, ne csak név, hiszen azt nyomtathatnak másikat...

Meglepetésként ért, hogy a helyjegyünk máshova szólt, mint ahova vettük, illetve a székek száma stimmelt, csak a gép változott meg, ami alapján választottuk a helyeket. Gondolom menet közben váltottak típust, és amikor vettük a jegyeket (még januárban) még másik gép volt tervben. Ebben végül lett pozitívum és negatívum is egyben: pozitív, hogy extra lábteres ülést kaptunk, előttünk nem ült senki, mert a vészkijárat melletti volt a hely. Ennek amellett, hogy előny, hogy menet közben ki tudod nyújtani a lábad anélkül, hogy felállnál, három hátránya is van: 1: mivel nincs előttünk ülés, ezért a képernyő (ami ugye az előző utas háttámlájában van), valamint a tálca a karfákban van rejtve, ami miatt kicsit keskenyebb az egyébként sem túl széles ülés. 2: ebben a sorban a középső négyes ülés is speciális, mert előttük fal van, amin lehajtható babapelenkázó vagy babaágy asztalka van, ezért a kisbabások általában ide vesznek helyet, és a kisbabák gyakran ordítanak/sírnak órákon keresztül, ami egy 7-8 órás repülőút alatt annyira nem vidám. 3: a többi utassal ellentétben itt nem lehet magad előtt a hátizsák, mert nincs előtted ülés, ami alá berakhatnád, ergo fel kell rakni azt is az ülések feletti csomagtárolóba. Ezzel nincs is gond, de ha kell valami menet közben külön le kell szedni, és visszarakni, illetve még az is kellemetlen lehet, ha mire felérsz a gépre, mások már elfoglalták a fejed feletti rekeszeket, így a te táskád már nem fér fel csak messzebb. Még egy negyedik dolog van, ami egyszerre előny és hátrány: rögtön előttünk volt a klotyó. Előny, mert látom, mikor nem kell sorban állni, és nem kell messzire elmenni, hátrány, mert sokszor ácsorognak sorban közvetlenül melletted, vagy előtted, mert csak ott van ugyebár hely. Még annyi, hogy az ablak nem teljes egészében van az ülés mellett…szerencsére azért kilátni, de mondjuk 80%-ban csak, legalábbis ezen a gépen így volt.

Verus ült az ablak mellett, én a szélén, az én ülésemnek a háttámlája nagyon laza volt, a mögöttem ülő faszi azt hitte állandóan hátra döntöm, de elmagyaráztam neki, hogy nem így van, csak lötyög…a képernyőket nem nagyon használtuk, mert azok is lógtak, tartani kellett kézzel, összességében véve elég lepattant volt a gép, inkább olvasgattunk, beszélgettünk, meg zenét(podcastokat) hallgattunk. Időnként a személyzet hozott rágcsát, italokat, kávét/teát, meg volt főétkezés is…mondjuk elég madár-adagok, de finomak voltak….meg snack-et is kaptunk. Összességében véve elég jól eltelt az idő, én személy szerint rosszabbra számítottam.

 Leszálltunk a Pearson reptérre, kábé semmit nem lehetett az ablakban látni, mivel az észak Ontario-i erdőtüzek hamuját a szél idehordta, ezért majdnem hogy kijárási tilalom volt az egész környéken. Füstszagú, homályos volt a levegő, rövid látótávolsággal. Az internet azt mondta, hordjunk maszkot, mert ha egész nap ebben az időben vagyunk kint, az olyan, mintha a nap folyamán 50 szál cigarettát szívnánk el. (sehol nem lehetett maszkot kapni, mert kifogytak, csak mondom). 

De még mielőtt kijutottunk volna, át kellett esnünk a bevándorlási procedúrán. Ez két részből állt: sorbanállás egy géphez, amiből volt kb 50 db…útlevél bescannel, sapka levesz, fotó. Ezután egy kb 50-60 kérdésből álló form-ot kellett kitölteni a képernyőn, ahol kb mindent is megkérdeztek. Egészségügyi dolgok, állampolgárság, lakóhely, utazás célja, előlélet…ilyesmi. Amikor itt végeztünk, akkor kinyomott valami papírt magából a gép, amin egy fotó volt, valami rövid szöveg, meg egy kód. Ezzel a kapott papírral újra sorbaálltunk Verussal, most már együtt, miután a gépeinkkel végeztünk. A sor végén egy ember állt, akinek odaadtuk a papírt, az útlevelet, és aki kikérdezett, hogy mennyi időre jöttünk, meg milyen céllal, meg hol fogunk lakni, meg mikor megyünk vissza. Pár perc volt csak, intett hogy mehetünk. A harmadik check-point-nál pedig nem szólt semmit a faszi, csak elkérte az útlevelet, meg ezt a papírt, végigmért minket, az útlevelet visszaadta, és biccentett, hogy mehetünk. És voila’ – már kint is voltunk a füsttől homályos, 30 fokos Toronto-ban.

Az Alamo-nál intéztük az autóbérlést, igyekeztünk előre minél több mindent online elintézni, így éltünk az ún „skip the counter” (passzold a pultot) lehetőséggel. Megadtunk minden adatot előre ….útlevél, jogosítvány, kreditkártyaadatok…és lett egy papír a végén, amit kinyomtattunk, rajta bar-kód. Azt írták, a kocsi a parkolóban lesz, benne a kulcs, csak üljünk be, és a kapunál kifelé mutassuk meg ezt a papírt, meg a jogosítványokat a „gate agent”-nek. Tehát beszédültünk a bőröndjeinkkel a parkoló-garázsba, és volt ott egy faszi, aki csak ott jött ment, alamo-s kitűzővel az ingén. Amúgy a parkolóban egyáltalán nyoma sem volt a Hyundai Santa Cruz-nak, ami a foglalásunkban volt (small pickup). A pasasnak odaadtuk a papírt, hogy mondjon valamit, mire mosolyogva visszaadta, és intett az egyik kocsi felé, hogyaszondja bocsi, nincs small pickup, vigyük azt az ezüstszínűt. Namost az egy Ford F-150 volt, 3,5turbo benzin motorral, 400 lóerővel, és akkora magassággal, hogy nem beülni kellett, hanem felmászni rá. Néztem én ezt a típust (standard pickup), kacérkodtam is vele, de mivel kétszer annyiba került volna, mint a Santa Cruz, és hát kettőnknek bőven elég akármilyen kocsi, ezért nem azt foglaltam, mert nem akartam a saját pénzünk ellensége lenni. Viszont tök jó, hogy így alakult, a kicsi kocsi áráért ezt a batárt kaptuk, ami ráadásul fullextrás volt, és teljesen új, mindössze 426 km volt benne, gyakorlatilag mi járattuk be. Imádtam minden kilométert amit vezettem, és Verus is (ő is elég sokat vezette)

Bedobáltuk a cuccainkat, bevetődtünk a verdába, és irányba vettük a Niagara Falls városkát, ahol az első szállásunk foglalva volt.

Abszolút kellemes volt az út, az óriási képernyőre kitükröztük a telefonomat, amire az előző napokban vásároltunk E-sim kártyát, de biztos-ami biztos alapon én az egész környék térképét le is töltöttem a googlemaps-re, hogy akkor is tudjunk navigálni, ha valamiért nincs térerő. Másfél órás volt az út. Ebben a nagy dögben olyan magasan ül az ember, hogy rendesen felülről látja a tájat. 

Útközben megálltunk egy Walmart-ban, hogy vásároljunk némi harapnivalót estére, meg másnap reggelre, hiszen itt nem volt reggeli a szállás mellé. Két éjszakát foglaltunk ide, hogy legyen egy teljes napunk, amit a vízesésre tudunk fordítani.

A szállásunk egy airbnb-s apartman volt, egy pizzéria fölött a ferry street-en, 20 perc sétára a vízeséstől. Pikk-pakk meg is találtuk, a keskeny lépcsőn felcincáltuk a bőröndjeinket a jéghidegre lehűtött apartmanba. Két szoba, konyha, két tévé, hűtőszekrény, kanapé, fotelok, fullosan berendezett hely volt, kávéfőzővel, és bekészített „kapszulákkal”. Nagyon elterjedt a „Keurig” mákájú kávégép, amibe ún. „K-cup”-okat kell tenni, ezek kis poharak, a nespressonál mondjuk 3x akkorák….és kifejezetten szar kávét csinálnak….volt vagy 15 kapszula, de normál kávé csak 2 db, a többi ilyen ízesített ihatatlanul cukros lötty lett, úgyhogy azokat nem fogyasztottuk el. De a tulaj hagyott ott az asztalon nekünk pár szelet csokoládét, kekszeket, valami dobozos levesport is, meg vizeket a hűtőben…lehet hogy sör is volt, már nem emlékszem. 

Letusoltunk, átöltöztünk, és a kocsit hátrahagyva gyalogosan elindultunk, hogy megnézzük a vízesést. Talán fél óra, 40 perc lehetett, mire leértünk a sétányra. Elsétáltunk a Skylon torony alatt, végig lefelé, egész a vízesés mellett/felett. Fantasztikus látvány volt, igazából leírni nem is lehet, egész este ott voltunk, még a sétány melletti parkokban álltak a FIFA miatti rendezvénysátrak, meg a felállított pavilonok….még 2 meccs volt hátra a világbajnokságból. 

Viszont arra rá kellett jönnünk, hogy nem a gyalogosoknak kedvez a környék…mert csak bizonyos helyeken vannak átkelők, és sokszor kilométereket kell gyalogolni, hogy az ember átjusson a másik oldalra. Szinte mindegyik átkelőnél egyenruhás emberek irányítják a gyalogosokat. Parkolók viszont vannak minden sarkon. Eredetileg azt terveztük a következő napra, hogy gyalogosan megyünk át az USA-ba, hogy onnan is megnézzük a vízesést, de napközben megfogadtuk, hogy inkább autóval fogunk menni, mert nem akartuk, hogy leharcoljuk magunkat a sok gyaloglással. (Mellesleg 17 km-t gyalogoltunk a következő napon úgy, hogy kocsival mentünk).

Este 10 körülre értünk haza, hazaséta során rengeteg junkie, drogos fiatal, ill. csöves mellett jöttünk el, meg is beszéltük, hogy ez is amellett szól, hogy kocsival menjünk másnap…úgy tűnik, hogy aki nem autóval közlekedik, azoknak nagy része drogos, vagy csöves, vagy ultra csóró…mert az utca tele van velük.

Lefekvés előtt még aprólékosan átnéztük a másnapi programokat, útvonalakat, és nyugovóra tértünk.