Ma vagy tegnap volt egy hír, hogy az egyik kórházban egy hozzátartozó megpofozta az orvost. Megszólalt a mentősök szóvivője is, aki elmesélte, hogy a mentősöket is rendszeresen bántalmazzák, érik különféle (fizikai) támadások..
No, édsanyám kapva-kapott a híren, és átjött hozzánk, hogy elmesélje az Ő történetét.. pár hónappal ezelőtt egyik éjszaka az osztályon dolgozó kolleganője átszólt, hogy menjen segíteni, mert egy 80valahány éves nénike megtámadta.. A néni teljesen beszámíthatatlan volt, és késsel esett nekik, ketten is alig bírtak vele.. és micsoda ereje volt a néninek és hogy féltek.. ésss blablabla..
És ennél a pontnál álljunk csak meg.. mindenkinek vannak olyan pillanatok az életében, amit sosem felejt el, ha akarna, akkor sem.
Több ilyen van nekem is, az egyik..:
'94. ősze... apám pár hónapja lépett le, hagyta el anyámat, és a még felnevelés előtt álló 4 kk. tesómat. Anyánkról tudni kell, hogy nála sosem tudtuk, mi gyerekek, hogy mikor "telik be a pohár" és mikor kap valamelyikőnk aránytalanul nagy verést. Ebben a nehéz időszakban teljesen kiszámíthatatlan volt. Mi, Buddyval gondoztuk a tesóimat, igyekeztünk figyelni rájuk, hordtuk suliba-oviba őket, eladtuk a számítógépünket, hogy a szeptemberi iskolakezdésre legyenek a gyerekeknek cucca, ruhája, cipője.
Az egyik hétvégén anyánk talán pörköltöt készült csinálni, és O. a 7 éves húgom valamin kiakadt, és hisztizett.. anyám késsel a kezében elkapta a pólóját, és vérben forgó szemmel üvöltözött vele. Én ott álltam -Tomival a hasamban- 3 méterre tőlük..odaugrottam és próbáltam kicsavarni a kezéből a kést. Azt szokták mondani, hogy az őrülteknek iszonyat erejük van.. lehet.. anyámnak az volt akkor.
Buddy is odaugrott, ő ki tudta csavarni a kezéből a kést, majd a húgomat próbáltuk kiszabadítani.. csak úgy sikerült, hogy a pólójának egy darabja anyánk kezében maradt.
És utána üvöltöztött Buddyval, hogy semmi köze nincs ehhez, és mit képzel, ha ő el akarja vágni a gyereke torkát, az az ő joga. Észnél volt, beszámítható állapotban, mert nem elsírta magát és nem kért (sosem) bocsánatot, vagy nem szégyellte el magát, hanem még neki állt feljebb.
Őrület, komolyan.
És ez jutott eszembe, ahogy hallgattam a muttert, és nem, nem álltam le prédikálni, hanem csak annyit dünnyögtem halkan csak, hogy :
Hát igen, megesik az ilyen.
No, édsanyám kapva-kapott a híren, és átjött hozzánk, hogy elmesélje az Ő történetét.. pár hónappal ezelőtt egyik éjszaka az osztályon dolgozó kolleganője átszólt, hogy menjen segíteni, mert egy 80valahány éves nénike megtámadta.. A néni teljesen beszámíthatatlan volt, és késsel esett nekik, ketten is alig bírtak vele.. és micsoda ereje volt a néninek és hogy féltek.. ésss blablabla..
És ennél a pontnál álljunk csak meg.. mindenkinek vannak olyan pillanatok az életében, amit sosem felejt el, ha akarna, akkor sem.
Több ilyen van nekem is, az egyik..:
'94. ősze... apám pár hónapja lépett le, hagyta el anyámat, és a még felnevelés előtt álló 4 kk. tesómat. Anyánkról tudni kell, hogy nála sosem tudtuk, mi gyerekek, hogy mikor "telik be a pohár" és mikor kap valamelyikőnk aránytalanul nagy verést. Ebben a nehéz időszakban teljesen kiszámíthatatlan volt. Mi, Buddyval gondoztuk a tesóimat, igyekeztünk figyelni rájuk, hordtuk suliba-oviba őket, eladtuk a számítógépünket, hogy a szeptemberi iskolakezdésre legyenek a gyerekeknek cucca, ruhája, cipője.
Az egyik hétvégén anyánk talán pörköltöt készült csinálni, és O. a 7 éves húgom valamin kiakadt, és hisztizett.. anyám késsel a kezében elkapta a pólóját, és vérben forgó szemmel üvöltözött vele. Én ott álltam -Tomival a hasamban- 3 méterre tőlük..odaugrottam és próbáltam kicsavarni a kezéből a kést. Azt szokták mondani, hogy az őrülteknek iszonyat erejük van.. lehet.. anyámnak az volt akkor.
Buddy is odaugrott, ő ki tudta csavarni a kezéből a kést, majd a húgomat próbáltuk kiszabadítani.. csak úgy sikerült, hogy a pólójának egy darabja anyánk kezében maradt.
És utána üvöltöztött Buddyval, hogy semmi köze nincs ehhez, és mit képzel, ha ő el akarja vágni a gyereke torkát, az az ő joga. Észnél volt, beszámítható állapotban, mert nem elsírta magát és nem kért (sosem) bocsánatot, vagy nem szégyellte el magát, hanem még neki állt feljebb.
Őrület, komolyan.
És ez jutott eszembe, ahogy hallgattam a muttert, és nem, nem álltam le prédikálni, hanem csak annyit dünnyögtem halkan csak, hogy :
Hát igen, megesik az ilyen.
3 megjegyzés:
Jujjjj. :(
Az én anyám késsel nem, de időnként nekünk jött "elverni" főleg a tesómnak. CSak sajnos ilyenkor ő kapott.:( Egyszer "elájult", én halálra rémültem, a nővérem meg mondta, hogy szimulál tutira. Elkezdett mindent mondani: Pofozzuk fel! Öntsünk a képébe egy pohár vizet :D...stb. Annyira vicces volt, mert tényleg szimulált az öreglány, de nem beszélhetett vissza, mert "ájult" volt. Végül képen öntötte, és a mutter nagy teátrálisan magához tért. :DDDDDDDDDD
Nem szólt hozzánk több napig, de jól kiröhögtük. Nem komlettek ezekek az biztos.
:((((
p
Édes Istenem, miért vannak ilyenek?!?! :((((((
Vero: az az ájulás, tényleg kissé vicces - elképzelem, ahogy néha a fél szemét minimálisan kinyitja, kikukkant, hogy mi az ábra :P
Megjegyzés küldése