Szóval az van, hogy kilenc nap….nagyon durva…
Elkezdtünk pakolni, összekészíteni a dolgainkat…aztán szét, és újra össze. Rájöttünk, hogy a hangszerek nem biztos, hogy beférnek…aztán jött a gyártmányfilozófia…ti.hogy nem is baj, hiszen 1-2 hónapig kibírjuk hangszerek nélkül, azután meg úgyis veszünk majd ott kint, hiszen nem olyan drága, mint amekkora nagyságrenddel a jelenlegi életünkben szerepel…
És a társasjátékokat sem kell az eredeti dobozukban kivinni, hiszen tele van kihasználatlan helyekkel (Végülis valamire csak el kell kérni azt a tízezer forintot, amennyibe kerül egy játék…hülyén nézne ki, hogy két pakli kártya, meg egy kis doboznyi egyéb kellék…:-)…szóval zippelünk ezerrel…és közben hangolódunk rá. Váltogatja egymást a para meg lelkesedés….
Más: Amikor meghoztam a döntést, hogy akkor eladom mondjuk a Fenderemet, erősítőstül….akkor volt bennem egy olyan, nem is tudom hogy írjam…olyan dac-féle, hogy szépen leporoltam, meg minden, és nem akartam már játszani rajta, merthogy minek, úgyis eladjuk, akkor mi értelme…de ez hamar elmúlt, és kézbe vettem. Még az eladást megelőző nap is játszottam rajta/vele. De az első hangulat, az a már nem kell, mert úgyis eladom…az miféle dolog volt? Primitív? Gyerekes? Beszűkült?
Mert ijesztő analógiát vélek felfedezni ez, és a minket mostanság körülvevő viselkedések között…:
Hogy az anyós elmegy itthonról egy hétre, majd két nap múlva egyszercsak betoppan a konyhába…anélkül hogy akár egy sms-t küldött volna, hogy jön vissza. Aztán megint el egy hétre, és egy egész héten át nem jelentkezik. Na nem mintha hiányolnánk, de eleddig, mint (akármilyen okból,célból,meggondolásból is, de) egy fedél alatt élő rokonok, szokásunk volt oda-vissza jelt adni magunkról, meg a várható érkezésünkről.
Hogy a Tomi, mint szinte minden nap, elmegy focizni a haverjaival, majd 10 perc múlva ballag vissza, mert kiderült, hogy a haverok már rég túl vannak az aznapi meccsen, csak Neki nem szólt senki.
Vajon ez is azért van, mert minket már „leírtak”…? Hiszen úgyis mindjárt elindulunk messzire…ki tudja mikor jövünk vissza, ha egyáltalán…szóval hogy velünk már nem számolnak?
Ha így van, akkor szar érzés már nem számottevőnek lenni….de a tény vigasztal, hogy már tényleg csak kilenc nap.
4 megjegyzés:
Most már semmivel nem foglakozni, centit vágni, (4-5ször átpakolni :D) és töptöröpp :)
Számottevőek vagytok ;) csak lehet, hogy nem pont azoknak akik ott vannak körülöttetek. De ez talán része az oknak is. ;)
Igenis, értettem :DDDD
Aranyos vagy, egyébként mi is ezt szoktuk emlegetni egymásnak, mikor véletlenül épp nyavalygunk :-) És teljesen igazad van....
Csak Verot tudnám idézni, úgyhogy nem teszem, csak megerősítem :)
Pontosan, jól mondják.
Egyébként te is jól érzed: egy dolgozó kismama ugyanezt éli át: amikor az első gyerekemet decemberre várta, már szeptembertől elkezdték elveszegetni az ügyfeleimet, és nekem nem is nagyon szóltak róla. Mert hátminek dolgoznék az új kampányon: jövőre már úgyse leszek itt....
Megjegyzés küldése