Célegyenes

azt írom fel a 2007-es év legnagyobb történésének, hogy meghoztunk egy olyan döntést, ami már régóta érett bennünk. Igazából ez a big deal….a hogyan az másodlagos. De eddig is mindent megcsináltunk, amit nagyon akartunk. Márpedig ezt minden eddiginél jobban akarjuk.

Nem tudom, mit tartogat a 2008-as év. De lélekben én, sőt: mondhatom, hogy mi Verbénával…elbúcsúztunk Magyarországtól.

Ezt írtam ide a blogba 2007 utolsó napján. Most, kicsivel túl ennek a következő évnek a felén, szedjük a sátorfánkat. Az eddig sokszor emlegetett ambivalens érzés megvan ám még, de időnként pengeváltásba keveredve a szerény visszafogottsággal, fel-felsejlik a bennem bujdosó büszkeség is. Hogy ti. megcsináltuk. Összehoztuk. Innentől mindegy már, mi lesz, lesz ami lesz…de ez az érzés ami itt söndörög bennem, ez jó.

Dacára a sokgyerekességünknek, dacára annak a sok akadálynak, ami elénk gördült….dacára a sok ellendrukkernek, és dacára a saját magunk redukálódott önbizalmának….meg tudtuk teremteni a lehetőségét a változásnak.

Szeretem a számokat. Verbéna mutatott rá nemrég, hogy mi annak idején az esküvőnket október 31-ére tűztük volna ki, de az anyakönyves csaj azt mondta, hogy nemá, az mindenszentek napja, és olyat nem illik. Így lett 30-a végül. De 31-e a kelta kultúrában az évet lezáró, utolsó nap. Amit akkor persze nem tudtunk… Érdekes. Talán tudat alatt már akkor is kacsingatunk Írország felé? :D Nem tudom.

Nyavalyoghatnék is, mert céges vonalon sem smakkol minden, meg elszállt a kipufogó a kocsin, meg lejárt a webhely bérleti díja….meg semmi sem kerül anyniba, amennyibe gondoltuk, hanem mindig minden többe kerül…meg… mindegy. NEM ez a lényeg, hanem hogy készen állunk az indulásra, és a kockát elvetettük ma, mert kifizettük a gyerekek repjegyeit, és a kompjegyeinket is.

Lobog bennünk az adrenalin, mert ez ténylegesen azt jelenti, hogy el fogunk indulni 1 hónap és 5 nap múlva.