Kilencedik nap telik el Verbéna nélkül. Kívülálló szemlélőnek fel sem tűnne, hogy máshogy van minden. Ugyanúgy megy az élet...látszólag. Pedig mennyire más...! Egész más. Olyan megfoghatatlan, mert például mikor mondjuk dolgozik éjfélig, például négytől, akkor négytől én valahogy teszem a dolgom, és minden arról szól, hogy várom, mikor jön el az éjfél, hogy találkozzunk. Pedig, ha csak a tényeket nézem, ugye mi történik olyankor....szűk másfél-két órán belül alszunk mindketten. Addig viszont eltelik nyolc óra. Mégis az a nyolc óra amarról a kettőről szól.
Most viszont csak úgy peregnek az órák, a napok...nincs mire várni...jó, persze dehogysenincsen, hiszen vasárnap. De a nap 24 óráján belül nincs semmi, hacsak nem az a pár perc szkájp, hátunk mögött a gyerekcsapatokkal...az ugye nagyon jó de hát azért köszönő viszonyban nincs egy igazi találkozással. Hogy is volna. Szóval olyan szürkén, egyhangúan, unalmasan telnek a napok. Mert én nem kívülről látom...hanem belülről.
Nem tudom, vajon normális-e, ha ennyire együtt vagyunk. Ha ennyi időt együtt töltünk. Ismerek embereket, akik évtizedek óta élnek együtt, közös gyerekekkel, lakással, satöbbi....és ha megnézzük azt az időt, amit ketten egymás társaságában töltenek, akkor mondjuk huszadannyi sincs, mint nálunk Verbénával. És akkor adott egy nyaralás, vagy egy mittudomén...nyugdíj, és vergődnek mint a zacskós hal, mert nem tudnak együtt eltölteni tíz percnél többet. Lehet mi meg a ló másik oldala vagyunk? Nem lenne egyedi eset :)
Mindenesetre engem nagy örömmel tölt el, hogy húsz együtt töltött év, hat gyerek, és annyi, de annyi minden dolog után is talán a legnagyobb bajunk , hogy nem tudunk eleget beszélgetni egymással. Hogy általános dolog, mikor hiába beszélgetünk órák óta, utáljuk, hogy hopp, már ennyi az idő, mennie kell dolgozni....mert mindig épp annyira bele vagyunk merülve valamibe.
És ahogy öregszem, egyre többször kívánom a sorstól, hogy lehetőleg egyszerre haljunk majd meg (de jó sokára ám...!! :-)) Mert méltatlan és sötét és értelmetlen lenne a másik nélkül az élet.
Most viszont csak úgy peregnek az órák, a napok...nincs mire várni...jó, persze dehogysenincsen, hiszen vasárnap. De a nap 24 óráján belül nincs semmi, hacsak nem az a pár perc szkájp, hátunk mögött a gyerekcsapatokkal...az ugye nagyon jó de hát azért köszönő viszonyban nincs egy igazi találkozással. Hogy is volna. Szóval olyan szürkén, egyhangúan, unalmasan telnek a napok. Mert én nem kívülről látom...hanem belülről.
Nem tudom, vajon normális-e, ha ennyire együtt vagyunk. Ha ennyi időt együtt töltünk. Ismerek embereket, akik évtizedek óta élnek együtt, közös gyerekekkel, lakással, satöbbi....és ha megnézzük azt az időt, amit ketten egymás társaságában töltenek, akkor mondjuk huszadannyi sincs, mint nálunk Verbénával. És akkor adott egy nyaralás, vagy egy mittudomén...nyugdíj, és vergődnek mint a zacskós hal, mert nem tudnak együtt eltölteni tíz percnél többet. Lehet mi meg a ló másik oldala vagyunk? Nem lenne egyedi eset :)
Mindenesetre engem nagy örömmel tölt el, hogy húsz együtt töltött év, hat gyerek, és annyi, de annyi minden dolog után is talán a legnagyobb bajunk , hogy nem tudunk eleget beszélgetni egymással. Hogy általános dolog, mikor hiába beszélgetünk órák óta, utáljuk, hogy hopp, már ennyi az idő, mennie kell dolgozni....mert mindig épp annyira bele vagyunk merülve valamibe.
És ahogy öregszem, egyre többször kívánom a sorstól, hogy lehetőleg egyszerre haljunk majd meg (de jó sokára ám...!! :-)) Mert méltatlan és sötét és értelmetlen lenne a másik nélkül az élet.
1 megjegyzés:
Hú, ezt nagyon átérzem! Ma különösen...
Tartsatok ki!
Megjegyzés küldése