Ezerkilencvenöt nap

Ennyi nappal ezelőtt pakoltuk be a kisautónkba az életünket, hogy nekivágjunk életünk legnagyobb és egyben legvakmerőbb kalandjának. Nem bántam meg egy percre sem. Sőt. Annyi minden történt ezalatt a három év alatt, hogy még végiggondolni is sok. Hát még megélni. Mi gyorsan élünk. Meggyőződésem, hogy a korunknál lélekben sokkal öregebbek vagyunk, ha a tapasztalatainkból, az élményeinkből, a nehéz helyzeteinkből, és a minket körülvevő konfliktusokból indulok ki. Igyekeztem törekedni arra, hogy lelkem legmélyén gyerek tudjak maradni, és komolyan hiszem, hogy így is van. És ha így van, akkor jól is van, hogy így van.



Ma újra néztem a régi fotókat, amik a kiutazásunk alatt készültek. Döbbenet mennyit változtunk mindannyian azóta. A gyerekek megnőttek, mi lefogytunk :) Mások lettünk. Nem csak külsőleg, belsőleg is. Attitűdileg is. Mindenhogy. Nyilván mindenki változik, és a változásának iránya befolyásolva vagyon a körülményei által. Ebből kiindulva tehát Írország (is) megváltoztatott minket.



Emlékszem, mikor indultunk, egy vagy két, de legfeljebb három évet terveztünk eltölteni idekint, feltéve ha minden összejön úgy, ahogy szeretnénk. Ehhez képest úgy elröpült ez a három év, hogy nekem rendesen olyan még, mintha most érkeztünk volna. Persze simán lehet, hogy ez nem fog változni még nagyon sokáig....vagy sohasem. Nem tudom. De lehet, nem is baj, hiszen nem kell mindig mindent tudni.