Azt mondják, magyarnak lenni harc. Magyarországon élni egyenlő a folyamatos harccal, a túlélésért folytatott küzdelemmel, a megalkuvásokkal, a kompromisszumkötésekkel, a cselekkel, a trükkökkel, a kiskapukkal. Nem mondom, hogy nem lehet így élni, mert mi is így éltünk. És lehet. Az egy másik kérdés, mennyire fárasztó, és hogy hova vezet.
Vajon József Attila vagy Radnóti Miklós képesek lettek volna-e olyan életműre, olyan alkotásokra, amilyeneket az utókorra hagytak, ha a Sors nem bánik velük olyan kegyetlenül? Vajon a történelem hősei képesek lettek volna-e olyan hőstettekre, amiket véghez vittek, ha nem lett volna olyan a harci helyzet? Mi lett volna Zrínyivel, ha nem kell kirohannia....?
És ha megfigyeljük, mekkora nyomot hagytak ezek a hősök, érthetjük jól, milyen nagyok is voltak ők. De mi a helyzet velük? Nekik mi lett volna jobb? Ha így hősökké válnak a sanyarú, nyomorult életükkel és a mártír halálukkal, vagy élnek konkfliktusmentesebben egy szebb életet. Mi a jobb, a sírban nyugvó öröklét, ami csak nominálisan örök....vagy a teljes nyugodt élet...úgy értem, nekik.
Elképesztően hiányos a külföldi (és a magyar-) irodalommal kapcsolatos ismeretanyagom. Mégis azt érzem, hogy külföldön több a felszabadult, őszinte, gyermeki, ártatlan, játékos....dallam, vers, bármi. És ha az oktatási rendszert nézem, és összehasonlítom a magyar poroszos, szigorú, erősen teljesítményorientált rendszert a például angolszász megengedő, játékos, és sokkal szabadabb rendszerrel, bizony látni vélek némi összefüggést. Bizony érthetőnek tartom, ha egy magyar rendszerben felnevelkedett embernek nem megy könnyen a lazítás....mert hozzászokott ahhoz, hogy olyan az élet, mint a repülőgép....vagy megy előre töretlenül, vagy lezuhan. Egy helyben nem tud állni, mert akkor az már helikopter. Valahogy úgy látom, külföldön lehet az ember helikopter, magyarországon meg "csak" repülőgép.
Régebben sokat hallgattam klasszikus magyar könnyű zenét...Deák Bill, Charlie...és bár ma is hallgatom őket, mégsem ugyanaz. A mai énem Deák Billt máshogy hallja, és Charlie-t is. Ez van. Ma már nem tudok azonosulni sem a keserű igazsággal, sem a kiégett vendéglátós fílinggel. Talán azért, mert kezdünk képesek lenni helikopterként lebegni...nem tudom. Az is igaz, hogy el vagyunk ám cseszve....mi öregebbek. A gyerekeink már nem, szerencsére....de mi még abban a másik rendszerben, ami otthon van, abban nőttünk fel. Ha képesek is vagyunk helikopterekként lebegni egy helyben, az biztos, hogy sosem leszünk igazi helikopterek, csak amolyan hibrid vegyes szerkezetek. Amik egyszerre ezek is, azok is...
De masszívan azt gondolom, hogy nem kell hősnek lenni...feltétlenül. Lehet, de talán sokkal jobb, ha "csak" emberek vagyunk...
Vajon József Attila vagy Radnóti Miklós képesek lettek volna-e olyan életműre, olyan alkotásokra, amilyeneket az utókorra hagytak, ha a Sors nem bánik velük olyan kegyetlenül? Vajon a történelem hősei képesek lettek volna-e olyan hőstettekre, amiket véghez vittek, ha nem lett volna olyan a harci helyzet? Mi lett volna Zrínyivel, ha nem kell kirohannia....?
És ha megfigyeljük, mekkora nyomot hagytak ezek a hősök, érthetjük jól, milyen nagyok is voltak ők. De mi a helyzet velük? Nekik mi lett volna jobb? Ha így hősökké válnak a sanyarú, nyomorult életükkel és a mártír halálukkal, vagy élnek konkfliktusmentesebben egy szebb életet. Mi a jobb, a sírban nyugvó öröklét, ami csak nominálisan örök....vagy a teljes nyugodt élet...úgy értem, nekik.
Elképesztően hiányos a külföldi (és a magyar-) irodalommal kapcsolatos ismeretanyagom. Mégis azt érzem, hogy külföldön több a felszabadult, őszinte, gyermeki, ártatlan, játékos....dallam, vers, bármi. És ha az oktatási rendszert nézem, és összehasonlítom a magyar poroszos, szigorú, erősen teljesítményorientált rendszert a például angolszász megengedő, játékos, és sokkal szabadabb rendszerrel, bizony látni vélek némi összefüggést. Bizony érthetőnek tartom, ha egy magyar rendszerben felnevelkedett embernek nem megy könnyen a lazítás....mert hozzászokott ahhoz, hogy olyan az élet, mint a repülőgép....vagy megy előre töretlenül, vagy lezuhan. Egy helyben nem tud állni, mert akkor az már helikopter. Valahogy úgy látom, külföldön lehet az ember helikopter, magyarországon meg "csak" repülőgép.
Régebben sokat hallgattam klasszikus magyar könnyű zenét...Deák Bill, Charlie...és bár ma is hallgatom őket, mégsem ugyanaz. A mai énem Deák Billt máshogy hallja, és Charlie-t is. Ez van. Ma már nem tudok azonosulni sem a keserű igazsággal, sem a kiégett vendéglátós fílinggel. Talán azért, mert kezdünk képesek lenni helikopterként lebegni...nem tudom. Az is igaz, hogy el vagyunk ám cseszve....mi öregebbek. A gyerekeink már nem, szerencsére....de mi még abban a másik rendszerben, ami otthon van, abban nőttünk fel. Ha képesek is vagyunk helikopterekként lebegni egy helyben, az biztos, hogy sosem leszünk igazi helikopterek, csak amolyan hibrid vegyes szerkezetek. Amik egyszerre ezek is, azok is...
De masszívan azt gondolom, hogy nem kell hősnek lenni...feltétlenül. Lehet, de talán sokkal jobb, ha "csak" emberek vagyunk...
1 megjegyzés:
Nagyon jó gondolatok! :) Én is pont így érzek.... Köszi!
Megjegyzés küldése