10 év

Ez a nap is eljött, amikor ideírhatom, hogy ma…pont ma 10 éve indultunk el erre a szigetre. 10 év! Azért az már szép kerek szám. Megint leírhatom, mint minden évben, hogy nem így képzeltük…eredetileg nem ez volt a cél, de ember tervez. Amikor belevágtunk, tisztában voltunk azzal, hogy nem pontosan úgy fog minden történni, ahogy azt mi elképzeljük, hiszen sosem ez a helyzet. Most is leírhatom, hogy jó döntés volt. Hogy továbbra is jól érezzük magunkat itt, igaz, ebben azért vastagon benne vagyunk mi magunk is. Mert nem vagyunk egyformák. Nyilván nem mindenkinek ugyanolyan a prioritási sorrendje, tehát az, hogy nekünk “bejött”, az még nem jelenti azt, hogy mindenkinek jó.

Mi ezt sem úgy csináltuk, ahogy mindenki más szokta, hiszen egyszerre, hat gyerekkel, mindent feltéve egy üres lapra vágtunk neki, és nem volt semmi, ami várt minket itt…sem munka, se kivett lakás. Szó szerint a nulláról kellett felépíteni mindent. Helyesbítek: nem a nulláról, hiszen otthon mindenünket pénzzé tettük, hogy megléphessük ezt a lépést. Az már egy másik lapra tartozik, hogy ez a minden is baromi kevés volt. De a lényeg, hogy talpra tudtunk állni, és azóta is minden évfordulón engem büszkeség tölt el a feleségemmel és a gyerekeimmel kapcsolatban. Senki nem nyavalygott, nem szenvedett, nem vergődött. Mindenki tette a dolgát, ahogy a stratégiánk mentén mentünk előre. És most, 10 év után elégedetten nézhetjük, hogy a gyerekeinkből már három sínen van, és nem kell aggódni miattuk. Bizonyosan könnyebb életük lesz, mint nekünk volt fiatalon. 

Márpedig a cél ez volt.

Ja, ismétlem magam, tudom, minden évben erről szól ez a poszt…de hát ha egyszer ez van. Ez motivált minket a mozdulásra, az otthoni reménytelen kilátástalanság…az a rémkép, ha otthon nem vagy valakinek a valakije, akkor két út áll előtted: megdöglesz annyit dolgozol, hogy meg tudj élni, és mellette nem jut idő  senkire és semmire…vagy simliskedsz, és ügyeskedéssel haladsz előre. Egyik sem jó.

Írország nem rossz hely. Vannak hibái, igen. Mondjuk a klíma olyan, amilyen, én azért a negyven fokokra nem vagyok irigy, ami otthon van szinte májustól szeptemberig, az nekem már kicsit túl meleg lenne, továbbá érdekes, hogy itt is van változás: kezdenek igazi nyarak és igazi telek lenni….de tény, hogy sokszor esik. Az is tény, hogy itt mi sosem leszünk otthon, de a gyerekeink, akik itt szocializálódtak, itt jártak iskolába, itt találtak partner maguk mellé – ők már igen. Ez generál egy speciális helyzetet, amit sokszor nem könnyű megélni, de még mindig messze jobb, mint ami várhatóan otthon lett volna mondjuk mostanra. Persze nem vagyok látnok, nem tudhatom hogy alakult volna az életünk, ha nem jövünk el, de talán nincs is értelme ezen agyalni. A kilátások nagyon kedvezőtlenek voltak, az biztos. Viszont Írországot minden hibája mellett rendkívül vonzóvá tesz az élhetősége....hogy itt nem az a nagy kérdés, hogy miből fizessük ki melyik számlát előbb....vagy hogy oldjuk meg, hogy új cipő kell a gyereknek.....hanem hogy melyik évben merre menjünk nyaralni. Együtt, a srácokkal. Otthon a nyaralás az valami eszméletlen luxusnak számított sok gyerekkel, és maximum valami állami támogatással volt csak megoldható....nagycsaládosok szervezésében, vagy üdülési csekkel, vagy valami ilyesmi módon. És persze óriási logisztika kellett hozzá, meg szerencse is....

Mindemellett az ír emberek kedvesek és segítőkészek. Igen, lassúak, szeretnek inni, sokszor nehéz felfogásúak....de nincs az a tapintható rosszindulat meg gyanakvás minden gesztus mögött, mint Magyarországon volt régen és még sajnos ma is sokszor. Szóval megintcsak ismételni tudom magam: jó döntés volt, hogy kijöttünk. 

Az első években még dolgozott bennünk a segíteniakarás...mert nagyon sok embert ismerünk, akiknek nagy harc az életük (kábé mint nekünk volt) otthon, és látjuk az utat, amin járhatnának itt, de kudarcba fulladt az összes ilyen indíttatású dolog. Volt, aki kijött, majd visszament, volt, aki nem jött ki, volt, aki megsértődött valami meg nem történt dologra, és volt, aki maga sem tudja, mit akar igazán. Egy biztos: az évek megtanítottak arra, hogy nem kell agitálni senkit sem: mindenki élje a maga életét, ennyi. Nem biztos, hogy ami nekem jó, az másnak is jó. Nem biztos, hogy mindig az a valós kép, amit én, amit mi látunk. Ennyi. Úgyhogy mára már lecsillapodtunk, és azt hiszem nem akarunk senkit már befolyásolni. 

Nem tudom az élet mit tartogat számunkra. Nem tudom, hova vet....nyilván a gyerekeinktől is függ majd, akiknek a világ tárva-nyitva áll....majd megyünk, amerre ők lesznek. És közben szeretjük tovább egymást úgy, ahogy eddig is.