Voyi-életérzés

Annak idején, mikor húszévesek sem voltunk, valahogy egy autókereskedésbe keveredtünk, és áhítattal jártuk körbe az ott álldogáló Chrysler Grand Voyagert. Még az első, "kocka-voyi" volt, de lenyűgözött a karfás bőrfotelok és a megdöbbentően nagy hely látványa. Azt hiszem az volt az a pont, amikor megszületett a fejemben, hogy nem akarok meghalni úgy, hogy nekem ne legyen egy ilyenem.

Sosem volt új autónk, lehet, hogy nem is lesz. Talán nem is baj. Kevés dolog van, ami az újautónál gyorsabban vesztene az értékéből. Onanntól kezdve, hogy ötnél többen lettünk, örök kérdés és örök probléma volt, hogy milyen kocsit szerezzünk be, amiben el tudunk férni. Otthon nyilván egyszerű volt a válasz: semmilyet. Egy kulturáltabb ötszemélyes autóra is csak különböző trükkökkel tudtunk szert tenni...

Idekint azonban konszolidálódott némileg a helyzet, és a lehetőségink kinyíltak. Amikor együttálltak a dolgok, le is csaptunk egy grand voyira. Régi álmom-álmunk vált valóra, és mondhatom, hogy bár nem volt teljes mértékben problémamentes az a kocsi, de beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Új dimenziót nyitott a családunkban. Kompromisszumok nélkül, fejedelmi kényelemben utaztuk keresztbe kasul az országot, és gyönyörű helyekre vitt el minket. Menet közben teljesen magával ragadott a "voyi-életérzés". Miből is áll....talán a magas pozíció, a lágy rugózás, az automata váltó, a tágas helyek összessége váltja ki, nem tudom. De az biztos, hogy bár sok autónk volt azóta, mindig efelé hajlott a mérleg, ha másik kocsira volt szükség.

Pedig. Gyakorlatilag minden ismerősünk úgy gondolja, hogy őrültség fenntartani egy ilyen amerikai luxuskocsit Európában. Egy részük el is mondja, egy részük diszkréten csak gondolja. Egy ilyen batár rengeteget eszik, ha bármi kell hozzá, rohadt drága, nem ismerik a szerelők, és különben is már rég csődbe ment a gyár, hol a Daimler, hol a Generel Motors próbálkozik életben tartani, most épp a Fiat tulajdonolja. Nos, mindezen tények ismeretében idén januárban újfent Voyi-t vásároltunk. Kisebbet, modernebbet, szebbet....jobbat, mint az előző volt. 

Jelen gazdasági helyzetben, amikor az üzemanyagárak elszabadultak, és a jövedelmek apadnak, továbbá minden drágul, nyilván őrültség egy két és fél literes automata benzines kocsit vásárolni. Sokkal okosabb választás egy takarékos dízel. Igen. Vagy nem....? Én szeretem a számokat. Sokat segítenek nekem az életemben, és sosem csapnak be. Amikor ideje volt, fontolóra vettük, hogy jobban járnánk-e egy fiatal diesellel. Csakhogy nem mindegy, hogy kétezer €-t költünk autóra, vagy húszezret. Egy megbízható, fiatal, leszervizelt hétszemélyes diesel nem olcsó. Ha bankhiteles megoldással mentünk volna neki, durván 250€ lett volna a havi törlesztés. Cserébe lett volna egy kocsi, ami mondjuk 7 litert gázolajat fogyaszt százon, nem 11 l benzint, mint a miénk.

Átlagosan 2500 km-t megyünk havonta, ami egy 11 literes fogyasztással közlekedő járművel jelen árakkal 440€ költséget jelent. Ha mondjuk egy HDI motoros verdával tennénk ugyanezt, akkor a fogyasztásból adódó költség mindössze 260€ körül lenne (7 literes fogyinál). Ehhez hozzájönne a körülbelüli 250€ leasing-díj, azaz összesen 510€ áll szemben a 440€-val. Továbbá az is az olcsóbb, benzines kocsi mellett szólt, hogy ha van pénzem, tankolok, ha nincs, nem-.....de egy leasing díjat MINDIG kell fizetni, nincs választás, hogy most valami közbejött, és nem tudok fizetni.

És akkor ott van harmadik érvként az életérzés. Ismerős hétszemélyes Picassóját alaposan szemügyre vettük-kipróbáltuk. Okos, praktikus, szép. De közel sem olyan tágas, mint a Voyi. Az ülések picik, keskenyek és laposak. A Voyiban a hátsó padot ha ki akarom venni, kell hozzá még egy ember, mert 70 kiló. A Citroenben egy pár centi vastag szivacs.

Szóval nemcsak érzelmi, de ésszerűségi fronton is befutó lett a régi barát, a Voyi. Most már fél éve nyúzzuk, és imádnivaló autó. Megbízható, gyors, erős, nagyon kényelmes, és nagyon szerethető. Szerintem akit "megfertőz" a Voyi-életérzés, nem könnyen szabadul tőle :)