Mikor elhatározom, hogy írok a blogba, megnyitom mindig azt a word filet, ahonnan be szoktam másolni a megírt szöveget.
És ilyenkor mindig elkalandozom az eddigi beírásokon. Állati érdekes újraolvasni, amiket régebben írtam…
Szóval közeledik az évnek a vége.
Ilyenkor jönnek elő a régi emlékek, továbbá az emberben – legalábbis bennem – megmozdul mindig valamiféle kockafej…talán a könyvelő énem…aki egyfajta leltár jelleggel tekint az elmúlt esztendőre. Verbéna leírta a 12 évvel ezelőtti dolgokat. Azt hiszem, mondhatni, hogy akkoriban voltunk a (z egyik) mélyponton. Tudom azt, hogy a hátunk mögött mindenki, a szemünkbe is jópáran elmondták, micsoda felelőtlen emberek vagyunk, hogy merünk egy újabb gyereket bevállalni. Mire? Nem volt lakásunk, nem volt egzisztencánk, nem volt lófütty se. Mégis, soha egy pillanatra nem merült fel bennünk, hogy nem kéne. És lám, az Élet minket igazolt. Mert itt van például Karolina, aki egy imádnivaló, gyönyörű, okos, kedves, tehetséges, intelligens kiscsaj. Méghogy felelőtlenség…..ccchh. Soha egy gyerekünk sem lenne, ha arra vártunk volna, hogy legyen egzisztenciánk.
Nincs azzal gond, hogy az egyik ember így gondolkozik, a másik meg amúgy. De az ítélkezést utálom. Megtanultam már, hogy én magam sem ítélkezek olyan könnyen.
Szóval a mélypont.
Amikor gyakorlatilag külön éltünk, és csak hétvégeken találkoztunk…brrr…mondjuk azok a hétvégék mesések voltak. 5 nap után megölelni Verbénát… Isteni volt. Persze mindig az. De nálunk ez is mindig máshogy volt. Mi nagyon sok időt töltünk együtt. És a mai napig hiányérzetem van, ha nincs a közelemben. Nem is tudom, hogy bírtuk ki akkor. Nehezen. Igaz, fiatalabbak voltunk, meg minden, de akkor is. Szóval akkor (sem) hitt bennünk senki, csak mi magunk hittünk vadul és vakon egymásban, és nem bánok semmit sem, egy megveszekedett percet sem mindabból, ami velünk történt. Ahogy öregszem (oldeye ®) egyre inkább átérzem annak a fontosságát, hogy mit is jelent, ha valaki azt mondja, mosollyal az arcomon mennék el, ha holnap menni kéne.
Mert őszintén hiszem, hogy a legjobbat hoztuk-hozzuk ki az adott szitukból, és szerintem páratlanul eredményesen valósítjuk meg azt a szándékunkat, hogy minél több időt töltsünk el együtt a gyerekeinkkel és egymással. És meg is van az eredménye. A gyerekeinkre egytől-egyig nagyon büszke vagyok.
Persze azért ennek a fene nagy tudatosságnak meg szervezettségnek megvannak a hátulütői is….merthogy mivel nem ez a jellemző -sajnos, ezért aztán azzal, hogy a mi életünk más, mint az átlag, azzal azt is elérjük, hogy nehezen tudunk barátokat szerezni, illetőleg azt, hogy a gyerekeink nehezen tudnak barátokat szerezni.
Na szerencsére azért van kivétel….itt van például a zene, mint kapocs. Ez sokszor sokat segít. A zene át tud hidalni dolgokat. Már persze úgy értem, hogy a zenélés, nem a zenehallgatás. Szakcsi Lakatos Béla mondása szerint a zene „tisztítja a lelket”, ami szerintem állatira igaz. Aki zenél, az egy szintig kiszámítható. A zenéléshez kellenek olyan dolgok, amik elég meghatározóak egy gyerek gondolkodásában. Matematika, logika, esztétika…ha meg már legalább ketten adják a műsort, akkor kiegészülnek ezek a dolgok olyanokkal, hogy figyelem, tolerancia, improvizáció… satöbbi.
Tehát ha grandióze nézem az életet, akkor 12 év nem egy nagy idő…a mi kis életünkben viszont ég és föld, ami akkor volt, és ami most van. És a szép az az egészben, hogy ezt az egészet mi hoztuk létre. A mi döntéseink sorozatának az eredménye, hogy itt és így tudunk élni, ahogy.
És ilyenkor mindig elkalandozom az eddigi beírásokon. Állati érdekes újraolvasni, amiket régebben írtam…
Szóval közeledik az évnek a vége.
Ilyenkor jönnek elő a régi emlékek, továbbá az emberben – legalábbis bennem – megmozdul mindig valamiféle kockafej…talán a könyvelő énem…aki egyfajta leltár jelleggel tekint az elmúlt esztendőre. Verbéna leírta a 12 évvel ezelőtti dolgokat. Azt hiszem, mondhatni, hogy akkoriban voltunk a (z egyik) mélyponton. Tudom azt, hogy a hátunk mögött mindenki, a szemünkbe is jópáran elmondták, micsoda felelőtlen emberek vagyunk, hogy merünk egy újabb gyereket bevállalni. Mire? Nem volt lakásunk, nem volt egzisztencánk, nem volt lófütty se. Mégis, soha egy pillanatra nem merült fel bennünk, hogy nem kéne. És lám, az Élet minket igazolt. Mert itt van például Karolina, aki egy imádnivaló, gyönyörű, okos, kedves, tehetséges, intelligens kiscsaj. Méghogy felelőtlenség…..ccchh. Soha egy gyerekünk sem lenne, ha arra vártunk volna, hogy legyen egzisztenciánk.
Nincs azzal gond, hogy az egyik ember így gondolkozik, a másik meg amúgy. De az ítélkezést utálom. Megtanultam már, hogy én magam sem ítélkezek olyan könnyen.
Szóval a mélypont.
Amikor gyakorlatilag külön éltünk, és csak hétvégeken találkoztunk…brrr…mondjuk azok a hétvégék mesések voltak. 5 nap után megölelni Verbénát… Isteni volt. Persze mindig az. De nálunk ez is mindig máshogy volt. Mi nagyon sok időt töltünk együtt. És a mai napig hiányérzetem van, ha nincs a közelemben. Nem is tudom, hogy bírtuk ki akkor. Nehezen. Igaz, fiatalabbak voltunk, meg minden, de akkor is. Szóval akkor (sem) hitt bennünk senki, csak mi magunk hittünk vadul és vakon egymásban, és nem bánok semmit sem, egy megveszekedett percet sem mindabból, ami velünk történt. Ahogy öregszem (oldeye ®) egyre inkább átérzem annak a fontosságát, hogy mit is jelent, ha valaki azt mondja, mosollyal az arcomon mennék el, ha holnap menni kéne.
Mert őszintén hiszem, hogy a legjobbat hoztuk-hozzuk ki az adott szitukból, és szerintem páratlanul eredményesen valósítjuk meg azt a szándékunkat, hogy minél több időt töltsünk el együtt a gyerekeinkkel és egymással. És meg is van az eredménye. A gyerekeinkre egytől-egyig nagyon büszke vagyok.
Persze azért ennek a fene nagy tudatosságnak meg szervezettségnek megvannak a hátulütői is….merthogy mivel nem ez a jellemző -sajnos, ezért aztán azzal, hogy a mi életünk más, mint az átlag, azzal azt is elérjük, hogy nehezen tudunk barátokat szerezni, illetőleg azt, hogy a gyerekeink nehezen tudnak barátokat szerezni.
Na szerencsére azért van kivétel….itt van például a zene, mint kapocs. Ez sokszor sokat segít. A zene át tud hidalni dolgokat. Már persze úgy értem, hogy a zenélés, nem a zenehallgatás. Szakcsi Lakatos Béla mondása szerint a zene „tisztítja a lelket”, ami szerintem állatira igaz. Aki zenél, az egy szintig kiszámítható. A zenéléshez kellenek olyan dolgok, amik elég meghatározóak egy gyerek gondolkodásában. Matematika, logika, esztétika…ha meg már legalább ketten adják a műsort, akkor kiegészülnek ezek a dolgok olyanokkal, hogy figyelem, tolerancia, improvizáció… satöbbi.
Tehát ha grandióze nézem az életet, akkor 12 év nem egy nagy idő…a mi kis életünkben viszont ég és föld, ami akkor volt, és ami most van. És a szép az az egészben, hogy ezt az egészet mi hoztuk létre. A mi döntéseink sorozatának az eredménye, hogy itt és így tudunk élni, ahogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése