Szokásos leltár

Az év utolsó napja van.

Ilyenkor jön a menetrendszerű leltár, valamint a fényes szemű előretekintés. Elégedett vagyok az elmúlt évvel. Nagyon sok minden történt. Legnagyobb sikerként a gyerekek boldogulását és –ságát idekint érzem, a legnagyobb kudarcnak talán a sosem kiszámítható emberi tényezőből adódó csalódást másokban, ami újabb leckeként be lett biflázva. Ez azonban eltörpül amellett a sok jó dolog mellett, ami jellemzi ezt az évet. És emberi tényezős fronton is történtek jó dolgok, hiszen a blogunknak köszönhetően új barátokat ismertünk meg, akikkel sok tekintetben pendülünk ugyanazon a húron, és akikkel kellemesen el tudjuk ütni az időt együtt. Ami azért valljuk meg, nem kis dolog magyarként egy külföldi országban. Azt hiszem kijelenthetem, hogy sok tekintetben lejjebb nyugodtunk, sok minden tisztázódott ki, ahogy az otthon annyira jellemző gondokat hagymahéjakként szedtük le magunkról. Lényegesen tisztábban és élesebb kontúrral látom én a dolgokat ma már, akár vissza, akár előre nézek. Ez mindenképpen jó. Természetesen vannak még nyitott dolgok, vannak még (remélhetőleg jó sok) útkereszteződések előttünk, és ez így is van rendjén. Nagyon lényeges, mondhatni a leglényegesebb dolog azonban szerintem mindenképpen, az, hogy soha, amióta kijöttünk, soha, egyikünk sem vágyott vissza. Persze nem olyan értelemben….szóval a Balaton, a Mátra, a Bükk, a Mecsek, vagy éppen a Duna…ezek azért naná, hogy hiányoznak, de soha egyikünk sem mondott olyat, hogy de kár, hogy ebbe belevágtunk, de jó lenne visszacsinálni az egészet. Vagy a gyerekek részéről ez a mondat, hogy „haza akarok menni” soha nem hangzott el. Igen, én személy szerint ezt tartom a legkomolyabb eredménynek, mert ez azt jelenti, hogy jó döntést hoztunk meg, mikor elhatároztuk, hogy kijövünk ide. Én például hiszek abban, hogy élhetek magyarként külföldön anélkül, hogy meghasonlanék, vagy megtagadnám a magyarságomat. Eszem ágában nincs, hogy a gyerekeimhez ne magyarul beszéljek, például. Vannak olyan bevándorlók az országban, magyarok is, akik annyira asszimilálódni akarnak, hogy egymással is angolul beszélnek már. Akik írebbek akarnak lenni az íreknél. Én ezt baromságnak tartom. Hiszem azt, hogy mindegy, hol él az ember. Az individuum mindettől függetlenül van jelen, és elsősorban ez határozza meg a lényeget.

Mit várok a következő évtől? Karolina is bekerül az iskolai körforgásba, azt hiszem a leglényegesebb momentuma ez lesz az évnek, erre fogunk koncentrálni Verbénával, hogy Ő is ugyanolyan csont nélkül csússzon le az ír oktatás rendszer nyelőcsövén, mint Hannus és Tomi. Várom továbbá azt, hogy rendeződik a lakásmérettel kapcsolatos problémánk, hogy végre az autóvásárlásos ámokfutásunk is a végére ér, és rendezzük a sorainkat, és hogy végre fogunk tudni Verbénával magunkkal is foglalkozni kicsit.