Szerencse

Ebben a szent pillanatban úgy gondolom, egyáltalán nem akarok semmikor se a közeljövőben Magyarországra menni. Végiggondolva az egész nyaralásunkat, tulajdonképpen 90%-ban nem azt kaptam, amit vártam, vagy amit kapni gondoltam volna. Érzések, reakciók, beszélgetések, tekintetek, viselkedései formák tekintetében például. És ha ezekre gondolok, egyáltalán nem érte meg azt a töménytelen mennyiségű pénzt arra költeni, hogy akkor mindezt megtapasztaljuk. A kocsi történet meg hab a tortán. De pl. ennél a sztorinál maradva. Az álomautónk automata váltója beintett. A kocsinak egyébként is ez az érzékeny pontja sajnos, mondjuk ezt tudtuk. Nagyjából kezdem azt is sejteni, miért ment tönkre, de most nem erről szeretnék írni, hanem a szerencséről.

Csütörtök délután halt meg a váltó. Estig hetvenmillió internetes oldalt néztem át, hogy találjak másik kocsit miután némi számolgatást követően kisakkoztuk, hogy még mindig ez a leggyorsabb és legolcsóbb megoldás. Éjfélig telefonálgattam, mire leszerveztem, hogy egyrészt az ország másik végén megtalált jobbkormányos kocsi tulajdonosa másnap este fogadjon, másrészt legyen valaki, aki lejön értem kocsival, majd elvisz a Tisza mellé megnézni a kocsit. Másnap az egész napom ráment, de megvettem a kocsit, éjjel kettőre értem haza. Következő nap megint fel pestre, megkerestem az országban az egyetlen helyet, ahol tetőcsomagtartót tudnak varázsolni erre a fura járműre (a gyári negyedmillió forint.). Ráment az egész napunk Tomival. Kétszer három óra rohadás a negyven fokban a kocsiban, majd kettő és fél óra várakozás, mire a mester felszobrászkodta a szerkezetet, majd megint három óra fővés a kocsiban hazafelé.

És akkor az én apukámnak kettő mondanivalója volt:

1: Micsoda oltári nagy szerencse, mekkora hihetetlen mázli, hogy sikerült megoldani a problémát.

2: Ajjaj, vonóhorog van a verdán. Az annyit jelent, hogy le van strapálva.

Apámnak még jogsija sincs. És esze ágában nem volt annyit mondani, hogy húha, de ügyesen megoldottátok, nahát, hogy megszerveztetek mindent, azta, de gyorsan sikerült keríteni másik kocsit…neeem. Szerencsénk volt. De mekkora. Óriási, hihetetlen, eget rengető, felfoghatatlan, brutális, és iszonyatos nagy.

Hát könyörgöm, mi a ferdeszárnyú, deszkán gyalult szerencse van abban, hogy a nyaralás kellős közepén az álomautónk lerohad, hogy hat gyerekkel, kétezer-ötszáz kilométerre a lakóhelyünktől ott állunk úgy, hogy 5 nap múlva kompjegyünk van visszafelé….?

Ha nyertem volna a lottón. Ha találok egy bőröndöt, tele pénzzel. Ha egy sosem látott, szenegambiai rokon rám hagyja a dollármillióit. Na az. Az szerencse. Ez nem szerencse, hanem merő rosszindulat és cinizmus, ráadásul a saját apámtól….