MAMA

Anyák napja van. Kötelességtudóan felhívtam anyámat, és felköszöntöttem. Sajnos a nagymamámat nem tudom felköszönteni már, csak a szívemben, belül. 1986-ban, egy csütörtöki napon halt meg, fiatalon, 64 évesen, rákban. Nagyon szerettem őt. Bár még csak 14 voltam, de megrázott nagyon a halála.
Igazából arra nagyon emléxem, mennyire igazságtalannak éreztem az egészet, és mennyire utáltam a szüleimet, amiért nem vették komolyan. Hazajött New Yorkból, ahol Jolinénit, anyám egyetlen testvérét látogatta meg, aki 18 évesen, 56’-ban vándorolt ki. Utána, pontosan emléxem, ahogyan sírva fakadt a mama a nappalinkban, és azt mondta, hogy ő még nem akar meghalni. Anyámék letorkollták, hogy miket beszél össze. A mama véreset köhögött fel és attól ijedt meg. Jogosan, hiszen alig 1,5 év alatt elvitte ez a szemét kór. Szóval állatira mérges voltam a szüleimre, hogy miért torkollták le, miért nem lehetett komolyan venni. Persze mittudokén azokról az időkről….nem tudom, mi volt a háttérben, hogy nem csak miattunk akarták-e a megszokott álszent módon a szőnyeg alá söpörni a lényeget….tulajdonképpen mindegy is most már.
A mama….azt lehet Róla tudni, hogy harmincvalahány évig dolgozott a Royal Hotelben, mint szobaasszony. Férje, az én nagyapám, és Ő maga is felvidéki magyarok voltak, vagy inkább tótok. Vajmi keveset tudok az ő életükről, mert a szüleim nem voltak túl közlékenyek…de hát mit is mondhatnék, amikor 18 múltam, mikor elmondta anyám, hogy volt egy első férje is :D…szóval ha jól sejtem a papám csapodár ember volt, és elhagyta a mamát, de később visszament hozzá. A papa karosszérialakatos volt, afféle magamfajta nagyra nőtt ember. Szerettem őt is, csak nem igen volt alkalmam jobban megismerni, 1980-ban halt meg, amikor én 8 éves voltam. A mamáék a Kertész utcában laktak, egy hatalmas, kétszobás-cselédszobás lakásban, 4 méteres belmagassággal, hűvös kamrával, nagy konyhával, nagy fürdővel….imádtam Náluk, Nála lenni. Istenieket főzött….bableves, hogy a kanál megállt benne….tökfőzelék, virslipörkölttel…a legjobb kaja a világon…a reszelt krumpli…a kelt szilvás-mákos sütijei. Pontosan vissza tudom idézni a konyhát, ahogy a hokedlin ülök, az asztal feletti, halványzöld polc végén a nagy szög, felszurkálva rá a feladóvevények….a konyha másik falán a sparhelt…két bejárat is volt a gangról, egy az előszobába, egy a konyhába nyílt. De jó lenne egyszer megvenni azt a lakást! Hát,.. ki tudja….
A nappaliban L-alakban voltak a fal mellett a nagy parasztágyak, felettük vitrin, csiszolt üveggel, benne nippek. Egyszer ahogy a bátyámmal ugráltunk, valamelyikünk betörte az üveget. Sírtunk, a mama meg sírt velünk. Mikor anyámék eljöttek értünk, hallottam, hogy azt mondta a mama az anyámnak, hogy ő is sírt, mert a szíve megszakadt miattunk….én meg azt hittem, a hülye üveg miatt sír.
Mielőtt elkapta a kór, rengeteget jártunk Vele kirándulni. Fel a Hármashatárhegyre…a 65-ös busszal fel a Szépvölgyi útig, majd onnan a „H”-jelzésű busszal a Fenyő-Gyöngyéig. Onnan gyalog. Fel a Kecske-hegyre, a virágosnyeregbe, az Árpád-kilátóhoz. Somfa sétabottal méghozzá. Micsoda szép emlékek. Kár értük. Én még emlékszem Rá, mert volt az életemnek egy része, amikor élt. De az én gyerekeimnek fogalmuk nincs Róla, max. ha mesélek nekik…vagy ezt a blogot olvassák :D
Nagyszerű ember volt. Mint később kiderült, anyámnak volt egy első férje, egy bizonyos Z. Péter, tudósító….és vett a pali egy lakást maguknak a József Attila lakótelepen. A Pöttyös utcában. Amikor elváltak, értelemszerűen a lakás kettejük nevére volt íratva, tehát valakinek ki kellett fizetni a másikat. A Mama volt, aki zsebbe nyúlt, és kifizette a fazont. Így anyámé lett a kéró. Amit aztán később elcseréltek, immár apámmal a kőbányaira, majd még később a jelenlegi bakonyi házukra. Persze, a pénzt „kölcsön” adta anyámnak, de az sosem lett visszafizetve. Ez csak azért érdekes, mert 15 évvel ezelőtt pontosan ezért volt anyám szájából hiteltelen, mikor azt mondta, hogy dolgozzak meg a lakásért, az nem úgy van, hogy csak úgy lesz. (Ez akkor volt, amikor kiraktak a két hónapos Hannussal az utcára….abból a lakásból, ami a Mama után maradt….nem a Kertész utcai, hanem egy kis fürdőtlen lyuk, amit már akkor vagy 30 éve szanáltak.

*** Mikor kiderült a Mama betegsége, azt mondta, hogy cseréljék el gyorsan a lakását egy kisebbre, mert ha meghal, akkor az a nagy lakás vissza fog szállni az államra, tekintve, hogy tanácsi volt. Jellemző, hogy aláírta a papírokat, és másnap ment el. Ez tartotta őt életben. A csere után azt a kis 24 m2-es lakást sikerült az akkor 16 éves bátyám nevére íratni, azzal, hogy azt hazudtuk, a mamával élt már évek óta. Így a családban maradt. És még rá is fizettek persze. Nem is keveset. Így a Mama nemcsak a lakást intézte el, hogy legyen „nekünk”, hanem pénzt is hagyott itt.***

Verbénával abban a lakásban kezdtük el az életünket. Mindaddig, amíg anyám és a bátyám….De ebbe már nem megyek bele, mert most nem ezért írtam, hanem azért, mert meg akartam emlékezni a Mamámról, akinél jobb embert azóta sem sikerült megismernem.
A temetőbe nem járok. Miért..? Fene tudja, valahogy olyan álszent az is….nem hiszem, hogy ezen múlna. Keresek ide egy jácint képet, mert az volt a kedvence…

mini kiruccanás

Minap elmentek a nagyobbak bicajozni, be az erdőbe.
Sajnos Hannát szemen csapta egy faág, ő ettől megijedt, elkapta a kormányt, és egy buckán megpattant a bicikli kereke, majd elterült.. (a szeme alatt a kormány megütötte –másnapra lila-dagadt, monoklis lett, az arcán lejött a bőr, a karján-térdén szintén..)
Szóval felborult, és Kari elmondása szerint úgy esett, hogy a haja beterítette az arcát –nem látták, hogy eszméleténél van-e, és nem mozdult.. ő elkezdett sikítani, de Tomi meg odaugrott, felnyalábolta a nővérét, kiterítette, és lekevert neki egyet. Szerencsére semmi komoly baja nem volt Hannának, csak megijedt, és nem tudta, h mit is csináljon hirtelen. (Hanna teljesen elképedve mesélte, hogy soha nem érezte ilyen erősnek az öccsét, és milyen higgadt volt végig. Itt mesélem még el, hogy a lányok miért szeretnek nagyon Tomival bringázni: állításuk szerint ő a legjobb tréner, és ezeken az utakon rendszerint a csajok hamar kifáradnak, de Tomi lelkesen így szokta őket bíztatni: ”bírod még, gyerünk, már csak addig a trágyadombig :PP bírd ki, látod már ott is van a kereszt, és utána már ott a pihenőhelyünk..” )

No, a lényeg, hogy Hanna ettől a balesettől nem kedvetlenedett el, kihasználva a jó időt, ma délután –ebéd után- ismét elindultak, egy új, eddig nem járt erdei útra, csak ő meg Tomi.
Kari ui. ma a barátnőjénél töltötte a délután, és miután Beni is felébredt a déli alvásából, kitaláltuk, hogy menjünk el a közeli erdei rétre, és hívjuk oda a bringásokat.
Menet közben elcsíptünk egy algidás kocsit, feltankoltunk jégkrémmel, nagy sikere volt a kifáradt sportembereknél (és persze a kisfiúknál is).
Mivel sajnos csak nekünk, kettőnknek nincs bringája, így kihasználva a helyet és a srácokat (mmint, h terelgessék egy kicsit Benit), felültünk a bicajukra, és tekertünk egy jó nagyot mi is az erdőben. Egész felvillanyozódtam, bár most „érzem” a combomat, a fenekemet.. :D
A rét szuper hely: előszöris bazinagy. Aztán teli volt vad(?)bazsalikommal, amitől isteni illat száll a levegőben. És idejárnak az őzek, vaddisznók is: csomó túrást láttunk, meg őz kakikat, van több vadles is, az egyikre felmásztunk, ahonnan egy másik, kisebb rétre lehet látni.
Az idő nagyon érdekes volt, lógott az eső lába, kicsit esett, majd nagyon, aztán hirtelen elállt, de nagyon nem zavartattuk magunkat, labdáztunk egyet, és megmozgattuk a családot egy kicsit. (Benit a végén felváltva vittük, annyira elfáradt) (És hazafelé szedtünk egy csokrétát a Mamának, a holnapi anyák-napja miatt. Természetesen Kari sem maradt ki a finomságból, hoztunk neki is fagyit, a barátőjével sokat bicajoztak ők is, és persze vihorásztak.. az elmondása szerint :PP)

Gorka-hal

Verbénával nosztalgiáztunk a minap….és megállapodtunk abban, hogy nagyon sok közös pont van a mi életünkben…akkor is sok közös volt bennünk, amikor még gyerekek voltunk. Pl. hogy amikor alkalmunk volt rá, kutattunk, turkáltunk a szüleink cuccai között. Én mindig korán keltem, már gyerekkoromban is, és amikor az egész család aludt még, jellemzően persze hétvégén, akkor kimentem a nappaliba, kihúztam anyámék nagy fiókját, és módszeresen kutattam benne…aztán folytattam a vitrinben, a tévé tetején…a könyvespolcon….és hogy mik voltak ott, amik engem annyira érdekeltek…? Semmi különös…mütyűrök, nem használt órák, dobozok, apám cuccai, pillanatragasztók, celluxok, tollak, régi kacatok…a vitrinben is millió kis apró emlék-tartóka, amiket összeszedett a világ minden részéről…mini Eiffel torony, mini japán gésa, spanyol kasztanyetta-pár, mini World Trade Center, stb stb. A kis tartókájukban aprópénz, gombostű, elemek, gombok, mittudomén. Az egyik reggel addig nyomultam a tv tetején lévő Gorka-hal ba dobált cuccok között, míg megbillent, leesett és több darabra tört. Megkaptam a letolást, apám összeragasztotta, szerintem még mindig megvan nekik…
És akkor az jutott eszünkbe, hogy vajon a mi gyerekeink is kutakodnak, amikor nem vagyunk itthon….? A válasz: nem. És rájöttünk, miért nem….Valószínűleg azért, mert a mikrokörnyezetünk is olyan, amilyen az életünk, és mi magunk. Azért nem áll neki a gyerek kutatni pl. az íróasztalom alatt lévő dobozban, mert pontosan tudja, hogy mi van benne. Azért nem áll neki a polc tetejét áttúrni, mert pontosan tudja, hogy mi van ott. Nem hajtja a kíváncsiság….nem akarja megtudni, mi van még, amit titkolnak előle…mi lehet ott, amitől kiderülhet a …mi is? Hát ez az, szerintem itt van elásva a kutya. Hogy ha a szülők nyíltak, és őszinték a gyerekeikkel szemben, akkor a gyerekeikben nem merül fel, hogy bármilyen titoknak is a végére járjanak….mert nincsenek titkok. Ilyen egyszerű.
Ami lényeges dolog, hogy meg kell látnunk ennek a dolognak a nagyszerűségét. Meg kell látnunk, mit is jelent ez valójában és mit hordoz magában. Hogy milyen nagyszerű jövő felé haladunk. Ahol a gyerekeink és mi közöttünk a bizalom lesz, ami meghatározó tényező. Nem hiszem, hogy van ennél megnyugtatóbb dolog.

Éljen május elseje!

A "mi időnkben" volt a felvonulás meg mindenféle jóság a Városligetben...
Ez én volnék, talán '81-'82 körül, egy május elsejei felvonuláson.



A mai gyerekek május elsején ünnepelhetik az EU csatlakozást, természetesen a munka ünnepét, de -főleg vidéken- a régesrégi hagyományokat ápolják.
Így mi ma hajnali 5 (!!) -kor keltünk.. merthogy a falusi rezesbanda vidám, zenés ébresztővel kedveskedik a falusiaknak. Nálunk kezdtek.. :O
Az oviban-suliban is állítanak májusfát, és természetesen a régi szokásokról is mesélnek az óvónők-tanítónők.
Marci így mesélte el nekünk, hogy miről is szól (majd, ha nagyfiúk lesznek persze) a májusfa állítás..:

(a Néprajzi Lexikonban így áll:

A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. – A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék). – A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók)

hullámzás

Nehéz napok vannak mögöttünk…
Előszöris Buddy is megbetegedett, és hihetetlen, hogy mennyire meglátszik/érződik, ha kettőnk közül bármelyikőnk is, de „letérdel”.
Annyira persze nem lehetett beteg, hogy ne fordítson, de igazán szegénynek másra már nem is maradt energiája. (pl. nálunk az övé a reggeli hókamóka. Úgymint: korán reggel boltba megy -6 körül- és fél nyolcra felviszi a srácokat a suliba.)
Érthető, hogy ez -plusz az extra munka (kézzel mosás)- eléggé letompított minket.

Elég sokat keverünk-kavarunk a számokkal, ui. egyre inkább akarjuk, hogy elmenjünk.
Részben persze a környezetünk miatt, de az sem dobja fel lelkileg az embert, hogy egy igen jó hónap után is variáljunk, hogy a 6-ból hány gyereknek is vegyünk cipőt. (Benin kívül mindnek kellett, és kaptak is persze.)
Szóval, ha a Jóisten is úgy akarja, akkor idén ősszel nekivágunk. ( a nagy ír albérletkeresőbe már be is regisztrált Buddy :PP)
Elég sokfelé kell figyelnünk, lassan - azt hiszem, már nem érhet meglepetés. (pl. ezerszázalék, hogy munkát kell vállalnunk.. de ugye Buddynak megmarad a fordításbiznisz, így maradok én. Ezzel sincs gond, csak elég furán van az adóbesorolás, és ha csúsznak az idővel –ami az ír bürokratákra is jellemző-, akkor akár 46 %-ot levonhatnak a fizuból. Szóval kalkulálunk, és természetesen a ”legrosszabb”-ra próbálunk rágyúrni, hogy csak jobban járhassunk. Ez mondjuk nem az optimista énünket mutatja, pedig alapvetően azok volnánk, hanem inkább a realista, de felelősségteljes énünket. :D )
Persze dehogynem: eshetünk pofára.. pl. az a lé nem jön össze, ami az induló tőkét képezné.. akkor maradunk, addig, amíg nem lesz kereken annyi, amennyi.

De rajta vagyunk, és nagyon akarjuk.

Hullámvölgyek

Mostanában a dolgaink elég hullámvasútszerűen mozognak…leginkább itt a belső dolgokra gondolok….az Ír állam hozott néhány elég bosszantó módosítást pár minket érintő, vagy érinthető témában. Ami tény,hogy nem tett jót a lelkesedésünknek, de nem adjuk fel akkor sem a tervünket, sőt, ha lehet még jobban neki fogjuk durálni magunkat. Nagyon sok beszélgetésen (kávén:-) vagyunk túl Verbénával, és örömmel írom, hogy asszem túljutottunk ezen a krízisen, és töretlenül hajtjuk a kereket tovább.
Közben az itthoni helyzet miatt az is biztos, ha holnap az Ír sziget besüllyedne az Atlanti Óceánba, én akkor sem akarnék Mo-n maradni :- (( -- Ma 306 FT-ért tankoltam….230 Ft egy legolcsóbb 20%-os tejföl, és 22 Ft egy vizes zsömle. Megy fel mindennek az ára, az olaj-hiszti miatt. Az emberek egyre inkább váltanak rizsről, búzáról, rozsról, kukoricáról, krumpliról, paradicsomról, és mindenről, ami a földben terem repcére, napraforgóra….hogy biodiesel alapanyagnak eladhassák. Ezért mindenhol emelkednek az élelmiszerárak. Értelemszerűen ez a szegényebb területeken nagyobb gond, tegnap néztük a tévében, hogy az ENSZ is szervezkedik, hogy ne legyen robbanásszerű válság…
Mindezek mellett emelik a gáz árát újra…őrület.

Közben Verbéna kezd a fejemre nőni angolilag : -) Műveltetésnél néha én kérdezek Tőle :DDD sosem tudtam pontosan, milyen helyzetekben have, get vagy make…de már asszem tudom…Verbéna mellett muszáj, nem téveszthetek :DDDD Még emléxem az oroszból, gondban voltam, mert a „tudni” igére három szó volt: a mocs, az umétty és a znátty…a mocs olyan volt, mint a can… a znátty olyan, mint a know…de az umétty….ami a tanult tudást jelenti, nem a képességet, vagy az „ismerést”…na, jó, ezt most befejezem….:DDD ez így elég kuszának tűnik….

Dupla Post

Ma este, miután feltűnt, hogy fél órája szótlanul verjük a klaviatúrát Verbénával, a gyanú sötét árnyékával babaarcomon nekiszegeztem a kérdést, hogy mit írsz….?!? Naná…postot ide…akárcsak én :DDD Hááát….akkor jöjjön a Dupla Post:

javítás

Kijött a mosógépszerelő.. hümmögött, majd bepakolta a gépet a kocsijába, hogy a szervizben kell javítaniuk (valszeg az elektronika ment tönkre)..

.. és kábé 2 hét.

Jajj.

Johanna

Ma 15 éves az Elsőszülöttünk.

15 évvel ezelőtt ilyenkor már bent feküdtem a Schöpf-méreiben. 19.-ére voltam kiírva, és az akkori szokás az volt, hogy a terminus másnapján kórházba kell vonulnia a kismamának.

Tulajdonképpen semmi értelme nem volt, bejárhattam volna a mindennapi CTG-re, és a kétnaponta csinált flowmetriára.

15 évvel ezelőtt ez a nap szombat volt, isteni, kora nyári idő, így szinte egész nap a kórház kertben üldögéltem, sétáltam és vártam a látogatási időt. (mer’ akkor még ezt is szigorúan vették)

Délben az orvosom megkeresett, hogy másnap ügyeletes lesz, és csinálna egy amnioszkópiát délelőtt. Bár tudtam, hogy mi az, de a szobatársaim elmesélték, hogy micsoda borzasztó dolog az (neeem is amúgy, ha jól és jó szakember csinálja), és fájdalmas, és véres éssss… jajjjjj.

Nagyon bepánikoltam, és fél 3-tól enyhe fájásaim is lettek. Hébe-hóba ugyan, de végre lettek.

Járkáltam fel-alá, és örültem, meg drukkoltam, hogy másnapra legyen meg a Baba, és ne kelljen rajtam olyan izét csinálnia az orvosomnak.

5-re jött Buddy, addigra berendszereződtek a fájások, 5 percesek voltak.

Fél 7-kor szóltam az ügyeletes szülésznőnek, hogy nekem most már vannak, fájnak, és rendszeresek.

8-ra előkeveredett az ügyeletes orvos (közben Buddyt ki akarta tenni a portás, de mi büszkén odaszóltunk, hogy „Szülünk”. :D ) , megvizsgált és unott arccal közölte, hogy csak kétujjnyi a méhszáj, és feküdjek le aludni, úgysem lesz ebből semmi. ( cööcöö ) Én nemtom, hogy hogyan is képzelte, mindenesetre feküdt le a franc aludni, és Buddy sem ment el, akárhogy akarta rávenni az orvos.

Fél 10-kor egy nagyon kedves szülésznő jött oda, hogy megvizsgálna, ha megengedem.

(ja, merthogy mi a látogatói folyosón sétáltunk ezidáig, a Szent Szülőszoba felé sem engedtek)

A vizsgálat közben valami nagyon meleget éreztem: megrepedt a burok.

A szülésznő mosolyogva mondta, hogy már 3 és fél ujjnyi a méhszáj, és a magzatburok is megrepedt, menjek zuhanyozzak le, addig ő a Kispapát bekíséri.

Teljes extázisba estünk, a szülőszobában rajtunk kívül senki sem volt (szerencsére, ui. akkor nem lehetett volna apás szülés, nem volt más, csak paraván a szülőágyak között)

Nagyon vidáman és boldogan hallgattuk a ctg klattyogását, behívták a szülészorvosomat is.

22:30 körül már eléggé egybefüggő fájásaim voltak, alig hallottam bármit is a külvilágból. (na, az azért eljutott hozzám, hogy az orvosom és a gyerekorvos a Buddy keresztnevét ízlelik, ill. az arab származású orvosom megpróbálja kiejteni. Ez megnevettetett.)

22:55: megszületett Johanna, 3350 grammal és 55 centivel. Gyönyörű barna szemekkel, hatalmas hanggal. :DDD

A 15 év alatt megnőtt 165 centire, 40 kilósra, a barna szemei most is gyönyörűek és a hangja is hatalmas.

Mindig lelkes, és optimista. Másfél éves kora óta be nem áll a szája, imád traccsolni. Nyitott és érdeklődő.

(Sajnos ma nem tölti velünk ezt a napot, ugyanis ma utazott el a kórussal ide. Így egy pici meglepi sütit csomagoltam neki, a lelkére kötöttem, hogy a buszon egye meg, nehogy megromoljon.)

Boldog szülinapot Hannus.

Hóód

Ma reggeli kép , Buddypapától.