Két év

Leírhatom, hogy több mint két éve vagyunk itt. Ez a két év nagyon meghatározó volt/lesz az életünkben, ezt joggal mondhatom azt hiszem. Amikor talán olyan négy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennünk, hogy ki kellene ide jönni élni, csak egy aprócska gondolat volt, egy kis csíra. Ráadásul az én agymenésem volt, és Verbéna azt mondta akkor, hogy ne. Most mindegy, hogy miért ne, de természetesen megvoltak az ésszerű indokok rá, így hanyagoltuk is a témát. Aztán újra előjött, mivel a csírát nem kitéptük, csak nem tápláltuk. És eljött az idő, mikor visszatértünk a kérdéshez, és megszületett az elhatározás. Ez volt talán a legfontosabb momentum. Nem a legnehezebb, mert az eztán következett, jelesül az anyagi feltételek megteremtése a kijövetelhez. És amikor ennek nekiálltunk, és szívfájdalom nélkül elkezdtük kiárusítani az életünk tárgyait, értékeit, még nem is sejtettük, hogy bizony mégsem ez a rész lesz a legnehezebb. Mert lett még ennél is húzósabb dolog. A projektnek azon része, ami a lelki megpróbáltatásban öltött testet. Egyfelől a fejesugrás a nagy semmibe, a kiszolgáltatottság, a problémák, a bizonytalanság....és a hátunk mögött hagyott élet. Nem a tárgyak....Bruncikánk, nyugodjék békében, a házunk, a sok kis apró, jelentéktelennek tűnő dolgok. Amikor a teraszra kiülve a mestergerendára, kávéscsészével a kezünkben nézzük, ahogy a kisfecskék építik a fészküket a pajtaeresz alatt....igen, giccses. Tudom. De nem baj, mert igaz. A csodálatos naplementék, a hatalmas viharok, amiket nézünk a teraszról a sok pizsamás kölyökkel. A fülledt nyári napok, amikor a srácok egész nap a mediben lubickoltak, meg kergetőztek a kutyával....sorolhatnám holnapig. Ennek a régi életünknek mondtunk két évvel ezelőtt búcsút. Azt hiszem, a legnehezebb rész ez volt. Igaz, minden becsukódott ajtó mögött ott van egy másik vagy több, ami épp akkor nyílik ki, és az is igaz, hogy az ember előrefelé néz és arra is halad. Az is igaz, hogy rengeteget nyertünk ezzel a döntéssel, és nem bántuk meg soha egy percre sem.

Nem tudom, mit hoz a jövő. A gyerekek itt járnak iskolába, és meg kell mondani, nagyszerűen helytállnak, büszkék vagyunk rájuk. Hannusra itt talált rá a szerelem, egy igen szimpatikus, kedves ír srác személyében. Aki annyira rendes, mintha nem is ír lenne (elnézést a rendes írektől :) Tomi zenekart szervez, és bizony ő is aktívan érdeklődik a leányok iránt, továbbá atlétikában komoly eredményeket ér el. Kari most kezdi a gimit, és teljesen jól érzi magát. Nővére híre megelőzte, sokan szólítják meg azzal, hogy te vagy a Johanna húga...? A kisfiúk most kezdték el az általános sulit egy tündéri kis helyi suliban, ahova összesen 90 gyerek jár 6 osztályba, mind kisfiú. Szóval kétség sem fér hozzá, hogy elkezdtünk gyökereket eregetni. Másokkal ellentétben mi elég sokat beszélgetünk a közeli és a távoli jövőről is, és tényleg nem tudjuk mit fog hozni, merre sodor, vagy sodor-e egyáltalán valamerre minket.

De igazából nem is számít. Nem számít, mert ez a két év megmutatta nekünk, hogy egyrészt a gondolat teremtő ereje nem csak mítosz, másrészt hogy olyan a kapcsolatunk egymással, amire bátran építhetünk akár erődöt is, harmadrészt, hogy a nevelési irányelveink nem rosszak, negyedrészt hogy mindannyiunk hozzállása az élethez lehetővé tette az akadályok eddigi sikeres leküzdését. Őszintén hiszem, hogy ebben a szellemben tudunk tovább haladni, és tényleg indifferens, hogy milyen irányba.