A kis egyhetes lazításunk után igencsak besűrűsödött a tér körülöttünk.
Hogy sorban menjek előre, megvolt akkor a 27. házassági évfordulónk is, ugyanolyan esős volt az idő, mint azon a napon, amikor egybekeltünk.
Életünk legmeghatározóbb és az egyik legszebb napja volt :) Utálom, mikor a hosszú házasságról úgy beszélnek az emberek, ahogy. De tisztában vagyok a számok törvényével, és sajnos tudom, hogy nem az a fajta kapcsolat a jellemző, amilyen a miénk. Sajnos. Vicces lehet, de bár például vittünk könyveket erre az egy hétre, de egy árva sort sem olvastunk még akkor sem, amikor a szálloda medencéje mellett heverésztünk, mert igen, 27 év után sem fogy el a téma soha. Közhely, de igaz, hogy a legjobb (és lassan már az egyetlen) barátai lettünk egymásnak.
Elfogadjuk egymás rigolyáit, már ha van egyáltalán, tiszteljük a másik véleményét, vagy módszerét, és - óriási dolog, csak mondom- képesek vagyunk a mai napig együtt főzni a konyhában, akár úgy, hogy Verus főz, és én vagyok a "kitchen porter", akár fordítva. Órákig el tudunk ülni egymás mellett és beszélünk bármiről, és egyszerűen képtelen vagyok nemhogy azonosulni, de megérteni sem azzal/azt a frázist, hogy hát ilyen idős házasságnál már nincs miről beszélgetni egymással, meg csak megszokásból van együtt a házastársával az ember. Frászkarikát.
Pedig az életünk nem egy sétagalopp. Tény, hogy momentán semmi okunk a panaszra, de ahol vagyunk, amit elértünk, azt nettó saját magunknak köszönhetjük, hiszen 11 évvel ezelőtt mi úgy jöttünk el otthonról, hogy nemhogy segíteni nem segített senki, de még igyekeztek belénk is rúgni sokan, arról nem beszélve, hogy még a saját szüleink is annak drukkoltak, hogy bukjunk el. A legnagyobb dolognak nem vagyoni vagy tárgyi értéket tartok, hanem hogy sikerült/sikerül megcsinálnunk azt, amit akartunk: hogy a gyerekeink nagyobb sansszal indulhassanak el az életben, hogy nekik könnyebb legyen a boldogulás, mint nekünk lett. Nem kérdés, hogy aki szereti a gyerekeit, azt szeretné, hogy mindegyik, jól szituált, a társadalom által minél jobban megbecsült és annak értékes tagjaként élje le az életét. Mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a gyerekeink ezen az úton indulnak el mind. Jó, még nem vagyunk a végén, de látjuk, hogy milyen szépen halad a sor, és ez többet ér minden anyagi vagy bármilyen más dolognál. Mert ahonnan mi jöttünk, ott nem ez volt a jövőkép. Jó sokáig volt a perspektíva sötét, és mi egymásba kapaszkodva ki tudtunk jönni abból a körből. Igen, ez gyakran jár azzal, hogy aki abban a körben marad, az kifordul mellőlünk, hiszen a mi sikerünk jelentheti az ő kudarcát is, de igazából ez mindenkinek egy saját hitvallás. Ha a hozzám közel álló sikerének nem tudok örülni, hanem irigykedve utálom érte, az engem minősít. Kell egyfajta jellembéli érettség, egyfajta személyiségbeli attitűd, hogy az ember képes legyen örülni a mások sikerének, vagy boldogságának. Hogy ne irigy, hanem büszke legyen rá. És ez nem mindenkinek megy.
Szóval a lényeg, hogy a mi szerelmünk örök, és soha nem múlik el :)
Időrendben a következő sztori már nem ilyen jó: Verus a munkahelyén levágott egy kis darabot a hüvelykujjából :-(....Elvitték orvoshoz, ellátták a sebet, de baromira fáj szegénynek, és nyilván be van korlátozva ezáltal az, hogy mit tud csinálni és mit nem.
Hétfőn kell újra menni, akkor átkötik neki, eg megnézik. Én egy kicsit dühös vagyok, mert úgy gondolom, ez az egész nem történt volna meg, ha elég dolgozó van az aktuálisan akár 800 tanulóhoz, és ha a sok kurvára kvalifájd séfasszony nem lenne lusta és lassú, hogy a munka úgy haladjon, ahogy kellene haladnia. Mindegy, ezen ugyebár változtatni nem tudunk, maximum zsünnyögünk rajta egy keveset.
Szóval most Verus itthon, kényszerpihenőn.
Tegnap est volt a Halloween, szutyok, esős idővel, ami érződött is a kölykök látogatásán: Ebben a retek időben csak a nagyon elvetemült, kőkemény kisgyerekek jöttek. Krokodiljelmezben, szörnynek sminkelve,...és csatakosra ázva. Aranyosak voltak egyébként, mint mindig. Viszont a kurva petárdák folyamatosan szóltak, csóró kutya az ölünkbe ugorva reszketett végig minden egyes pukkanást, ami behallatszott a házba. Aztán amikor már késő este lett, elültek a zajok. Kiengedtük a hátsókertbe pisilni, de kb 5 perc alatt nyoma veszett. Képes volt kikaparni magát, alagutat ásott az oldalkapu alatt, és dezertált :-o
Másfél órás keresés vette kezdetét, Jancsi és én kocsival mentünk mint az őrültek (tekintsünk el az elfogyasztott 4-5 gintonictól :-/), lehúzott ablakkal a kutya nevét ordítozva, Kari biciklivel ugyanez, Beni kisiírt szemmel gyalog, zseblámpával, Verus meg itt a ház előtt tartva a frontot. Marci kimaradt a "buliból", mert a haverjaival volt programja...Minden utcán lévő embert kifaggattunk, egy valaki látott egy fekete kutyát a hotelnél, de nem találtuk ott sem. Aztán egyszercsak hívott Verus, hogy hazajött a csavargó. Addigra már persze itthonról mindenféle facebook-csoportba kirakta már a fényképét, nem akart tétlenül várni, valaki már jelentkezett is egy hasonló kutyussal 100km-re tőlünk, hogy lehet-e hogy olyan messzire elszaladt Lars...
Már lelki szemeink előtt láttuk a nyomorult állatot elütve, szakadó esőben, full-fekete bundával meddig tart, hogy egy autó nekimenjen....de szerencsére megúsztuk, és meg is fogadtuk, hogy ha ilyen van, 24 órás felügyeletet kap a kutyánk, még a saját, elvileg zárt kertünkben is.
