Galtymore, Írország ötödik legmagasabb hegycsúcsa

 

Jancsi nálunk a nagy túrázós….van egy barátja, a Sean, akivel sorra járták már a legtöbb nagy hegyet Írországban, volt hogy 3-4 napos túra keretén belül, biciklivel, sátorozva. Jancsi az idei nyarat a barátnőjénél, Augsburgban tölti, de mielőtt elrepülne, kitalálta, hogy még a soron következő hegyet megmássza, ezúttal egyedül, mert a Sean nem ér rá, Marcit-Benit hiába invitálta, Marci nyári munkát vállalt, Beninek meg még tart a suli.

Lecsaptam hát, hogy hagy menjek vele én…igaz, így nem bringával lesz a megközelítés, hanem kocsival, de ha nem bánja, vele mennék, tök jó kis apa-fiú program. Gondoltam ki tudja mikor, és lesz-e még alkalom arra, hogy kettesben hegyet másszunk? Nem? De.

Úgyhogy neki is álltunk. A legközelebbi pont, ameddig autóval lehet menni, kb. 6 km-re van a csúcstól, innen indultunk. Pici parkolóplacc van, max 4-5 autó fér el. Megnéztük az időjárás előrejelzést, a hegy tövére 12 fokot mondtak, ami érzetre 8, a csúcsra 7 fokot, ami érzetre 1. A csúcson az előrejelzés szerint 12-13 óra tisztul ki az ég.

A túra első része kövekkel durván leszórt, elég meredeken emelkedő „ösvény”, így lehet eljutni egy kis emléktábláig, ami egy itt lezuhant repülőgép miatt lett emelve.

Az út innen már nehezebb…mert igazából nincs is út, csak a hegy, illetve a „bog”, ami tőzegmocsár vagyis egy fekete, csucsogós, süppedős, saras massza, amiben ha rosszul lépsz, bokáig süllyedsz el. Plusz ha ez még nem lenne elég, mindezt a szakaszt egy igen meredek hegyen, oldalirányba haladva kell megtenni, folyamatos bokakifordulással. Mindezt még tetőzte a mi esetünkben az átláthatatlan köd (egy felhőben voltunk), a metsző szél, és a hideg.

Viszont ez után a szakasz után egy relatíve laposabb rész következett, ami tele volt fura, kis mini-hegy szerű képződményekkel, persze a fekete sárból, amiből folyamatosan csorgott a lé….a levegőben gyorsan haladó vízcseppek mellett a táj egyszerre volt ijesztő és futurisztikus is.

Jancsinak hál, megtaláltuk a hegyre felvezető ösvényt, és amikor egy-egy pillanatra kitisztult a kép, megdöbbenve érzékeltük, hogy egy több száz méteres szakadék tetején kell menni, a mélybe letekintve valahol ott lenn egy tó volt, és az ultra meredek hegyfal.

Orkán erejű széllel kísérve haladtunk át ezen a szakaszon, majd a hegy aljához érve az „ösvény”, ami addig volt, elmúlt. Csak az irdatlan hegy magasodott előttünk, mindenféle út nélkül. Kövek, kavicsok, fű és sár mindenfelé, a ködben valahol fent ott várt minket a hegytető.

Itt kezdődött a konkrét hegymászás. Combizmokat megerőltető, egyensúlyérzékeket próbára tevő, arcot szederjessé marcangoló szélerejű, konok előrefelé haladás. Meg lehet állni pihenni, de nagyon óvatosan csak, mert egy pillanat is elég, hogy az egyensúly megbillenjen. Az izommunka folyamatos ekkor is, csak más izmokat kell üzemben tartani ha állsz, mint amikor haladsz.

A megfeszített menet végén pedig felértünk végre a hegy tetejére. Hatalmas szél, soha meg nem szűnő, körbe szinte átláthatatlan köd, és egy kis félméteres kőoszlop, ami jelzi, hogy akkor itt vagyunk a csúcson.

Még csak 11 óra volt, így kitaláltuk, hogy kivárjuk, amíg az előrejelzés szerinti kitisztulás bekövetkezik. Addig elmentünk, megnéztük az 1975-ben állított fehér vaskeresztet, és a környékén kirakott emléktáblákat, elzarándokoltunk a nyugati csúcson lévő kőrakáshoz, ott lenézve láthattuk a híres „famine wall” 

(éhezés fal) –at, ami az ezernyolcszázas évek végén a helyi földesúr, kb. 40 emberrel, 4 év alatt építtetett, totál értelmetlenül, kizárólag csak azért, hogy csináljanak valamit, cserébe, hogy nem hagyta éhen veszni őket.

Aztán egy szikla mögé a szél elől elbújva megettük a szendvicseinket, én kávéztam is. Jancsi pedig elővette a táskájából a Guinness-es poharat, meg a sört, amit cipelt végig, és amint engedte az időjárás, a kereszthez menve jóízűen el is fogyasztottuk.

Mindeközben azért tényleg elkezdett tisztulni az ég, s végre elénk tárult a nem mindennapi látvány. 917 méter magasról, a Galty hegység legmagasabb pontjáról jó időben még a tengerig is ellátni….mondjuk ez most nem történt meg, de a látvány akkor is csodás volt. A fényképek persze közel sem adják vissza azt a vizuális élményt, de hát ez már csak így szokott lenni.

Némi tapasztalatom volt már a túrázások kapcsán, így én hoztam másik pólót, másik pulcsit, tudván, hogy ronggyá fogom izzadni az összes cuccomat…így is lett. Átöltöztem, de végül magamra kellett húzni az összes ruhát, hogy valamennyire ne fázzak.

Aztán kitisztult az ég, végre láttuk a fantasztikus kilátást, és elindultunk visszafelé, le a hegyről.

Felfelé jövet szentül hittem, hogy ez a nehezebb, lépésről lépésre feljebb tolni a seggemet…de a lefelé út valahogy azt hiszem jobban megterhelt. Megtartani a súlyt, az összes létező irányba kibillenni akaró bokával…közben egyensúlyozni de úgy, hogy a folyton változó irányú erős szelet is bele kell kalkulálni ha nem akar az ember felborulni.

Lefelé persze már tűzött a nap ezerrel, nem győztünk levetkőzni….és mire visszaértünk a kocsihoz, már alig vártam, hogy levegyem a cipőmet, pedig full extrás túra-futócipőben mentem, ami vízálló és kimondottan az ún „trail-running” kategóriában van….

Ronggyá izzadva, de boldogan hevertünk bele a kocsiba, és krúzoltunk hazafelé. Szuper program volt, szerintem ha még nyarabb lesz, visszajövünk még, megpróbálom felcsábítani Verust is.