Kényes téma. Kényes, de egyrészt visszatérő, másrészt fontos, harmadrészt érdekes. Nem lehet elmenni a mellett a tény mellett, hogy hatványozottan növekszik azok száma, akik külföldön keresnek megélhetést. Ezzel kapcsolatban két nagy csoport létezhet: akik elmennek és akik maradnak. Sajnos mindkét csoportban vanank elégedetlenek, akik szeretnek mást okolni a saját kudarcukért. Akik maradnak azok vagy azért maradnak, mert erős szálak kötik őket Mo.-hoz, amelyek elszakítását nem élnék túl....vagy azért maradnak, mert bár akarnak, de nem tudnak eljönni. Ennek oka lehet pénz, nyelvtudás, kurázsi-hiány például. A szálak, amik valakit hazaköthetnek, és vitálisak: nos, ezek lehetnek anyagi természetűek, munkahely-rokon-vállalkozás-föld vonalon, vagy szeretett emberek, akiket nem akarnak ott hagyni, jellemzően szülők. Minket annak idején sem ez, sem amaz nem kötött haza. Szándékosan nem említem a hazafiság, a nemzeti öntudat témaköröket, mert szilárdan hiszek benne, hogy ez nem földrajzi kérdés.
Akik eljönnek, azoknak megint van két csoportjuk: akik jól érzik magukat külföldön, és úgy érzik, megtalálták a számításukat. És azok, akik nem. Mindig voltak divatos, hangzatos, és mások által nehezen megcáfolható indokok, magyarázatok, kifogások.
Például amit mond az, aki otthon marad: Odakint sincs kolbászból a kerítés.... Bátor voltál öcsém, hogy kimentél, én meg még bátrabb vagyok, hogy itthon maradtam..... Szívet cseréljen, aki hazát cserél.... Nem adom el magam....neked könnyű....kintről okosnak lenni....én nem menekülök, patkányok hagyják el a süllyedő hajót...és tsai.
Nem veszem a fáradtságot sem arra, hogy ezek mindegyikére megadjam a frappáns és hasonlóan megcáfolhatatlan revansot, sem azzal, hogy bizonygatom bárki igazát. Azt gondolom, az élet egy vegyessaláta. Van benne minden. Olyan is, ami ízlik, és olyan is, ami nem. Mindenkinek joga van úgy élni az életét, hogy annak adjon prioritást, aminek akar. Én nem szeretek ítélkezni senki felett. Alapvetően abban hiszek, hogy nagyon-nagyon sok múlik a szemléleten, és a hozzáálláson. Ezen a ponton több tucat tanmesét lehetne felemlegetni, de ettől újfent eltekintek.:)
Amikor mi elindultunk, még más volt a helyzet. Olcsó lenne azt mondani, előre tudtuk, mi lesz, és okosan gyorsan léptünk, de nem így volt. nem tudtuk, hogy egy héttel a kijövetelünk után kitör a válság. Az életünk szép volt otthon, de nagyon nehéz. Küzdelmes. De ami még ennél is fontosabb: perspektívátlan. Az ember magát még könnyen odavágja, de ha a gyerekem jövőjével játszik a Sors, azt már nehezebben emésztem meg. Szóval a gyerekeim perspektívájáról beszélek, nem a magunkéról. Tehát más volt akkoriban, 2008-ban minden, és azóta lényegesen....tényleg lényegesen rosszabbak lettek a dolgok. Nemcsak otthon, de itt is. Mondjuk ettől függetlenül még mindig sokkal élhetőbb az élet, mint amilyen Mo.-n várt volna ránk, ha nem jövünk el. És most kizárólag csak a gazdasági vetületről beszélek, politikairól nem. Pedig azon a vonalon sem lett jobb a helyzet.
Igen, Írországban sokszor esik az eső, és ritkán van 20 foknál melegebb. Viszont ...nincs hóban rekedt lakosság, nincsenek árvíztől elzárt falvak és városok, és nincs hetekig tartó 35 fokos kánikula sem. Általában. Igen, nincs túrórudi, meg rostos baracklé. Van viszont magyar bolt, ahol 25 euróért megvehetem a másfél kilónál alig több húsvéti sonkát, aminek főzés közben olyan szaga van, hogy napokig kell szellőztetni utána, és a szomszéd kutyájának sem ajánlom fel, mert félek, megbetegedne tőle.
Magyarok vagyunk. Ez tény. Sok minden dolog van, amitől büszke lehet valaki a magyarságára. Sok olyan dolog is, amiről a világ nagyobbik fele nem tudja, hogy bármi köze lenne a magyarokhoz. Én örülök annak, hogy magyarnak születtem, és szeretek nagyon sokmindent, ami azért az, ami, mert magyar vagyok. Mostanában szomorúsággal tölt el az, ami otthon van. Nem tetszik a közangulat. Nem tetszenek arcok, karakterek, politikai vélemények, és nem tetszenek irányzatok és trendek sem. És ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy földrajzilag hol vagyok. Hacsak az nem, hogy ebből a szempontból örülök, hogy távol vagyok és kívül tarthatom magam, magunk mindattól, ami nem tetszik.
Továbbra is úgy gondolom, hogy az esetek túlnyomó többségében az ember önmaga felelős a sorsáért. Nem azt mondom, hogy nincsenek kivételek, de -különösen a mi korunkban már- általában a legmegfelelőbb hely a kritika gyakorlására a tükör előtt van.
