Tegnap Tomi üzent, hogy úgy döntöttek Catherinenel: elmennek Milánóba 4 napra, egy héttel előttünk.
Erre Kari pár órával később, hogy akkor ők is csinálnak egy city breaket, meg is vették a repjegyet: ők Spanyolországba mennek, Santiago de Compostela-ba. Ők is akkor, mikor Tomiék.
Szerintem nagyon jól teszik, jól fogják magukat érezni.
Közben tervezgetjük, hogy mit csináljunk majd.. a németországi barátunk odaadja a lakását erre az időre, Zuglóban. Erre ma ránk ír a (macskás) mamája, hogy akkor menjünk hozzá el.. hogy én ezt hogy utálom. Amikor még a rokonokkal beszéltünk, akkor is utáltam ezt a “ha már otthon vagyunk, menjünk már el” és ha már, akkor még az időnkkel is számoljunk el.. Valahogy nem értem ezt meg, Alan végül akkor lerázta egy kávézással vmi presszóban, de komolyan nem volt egyszerű megértetni a mamával, hogy 1: Alan macskaallergiás, nem megyünk el hozzá, 2: a f*sz akar Békásig kibumlizni, meg vissza, mikor 3,5 napot töltünk el Bp-en.. felhívtam a barátunkat, hogy akkor legközelebb inkább kérjen pénzt, minthogy az anyját ránk szabadítsa megint. Kellemetlen volt neki.
Örök lecke, az ingyen sosem az.
2 megjegyzés:
Oh bzmg! Én ezt nem értem....miért kell mindenkit IS meglátogatni, amikor alig lesz egy kis időtök?
Komolyan, tényleg ami ingyen van, azért mindig fizetni kell időddel, türelmeddel stb.
Közben úgy döntöttünk, hogy lemondjuk a mamát. Mert majd mi lesz..megsértődik? Akárhogy is van, fel kell nőnünk ahhoz, hogy tudjunk nemet mondani.
(Sztem a barátunk sem gondolta, hogy a mamája lecsap ránk.. 😂😅)
Megjegyzés küldése