Északír túra

Hajnali ötkor ketl a család, hogy hatkor el tudjunk indulni. Tudtuk, hogy az út hosszú lesz, és ismerve az ír utakat hepehupás is. Mindenki mintaszerűen ébredt reggel, Tomi  valamikor még korábban, hogy a P90X edzését le tudja nyomni. Az útravalókat már előre összekészítettük, és egy része már előző este a kocsiba került.

Cavan-ig meg sem álltunk, aholis egy meleg reggeli erejéig beültünk a helyi mekibe, alaposan össze is zavarva szegény manager urat, aki hirtelen azt sem tudta fiú-e vagy lány, mikor leadtuk nyolcan a rendelést. Cavan után 1-2 órával átértünk Észak-Írországba. Ennek különösebb jele nem volt, hacsak az nem, hogy az út szélén a csík sárgából fehérbe váltott. Végig azon izgultunk, hogy ugyan a nagy melegnek már sajnos vége, de legalább eső ne legyen. Nem is ígértek aznapra erre a környékre.

Dél magasságában értünk oda az Óriások Lépcsőjéhez. Hihetetlen, de az egyes parkoló már tele volt, a kettesben még volt pár hely, de mire mi leparkoltunk, már csak a hármas parkolóban volt hely, egész messze a visitor centertől. Maga a központ full modern, tele kivetítőkkel, jegy automatákkal, és millió emberrel, aki segít bármiben. A kijáratnál lehet kérni audio-guide-ot, ami egy mobiltelefonhoz hasonló kütyü, és meg lehet hallgatni benne a sztorit, ami a helyhez tartozik. Végig a túraútvonal során oszlopok vannak, rajta számokkal, amik az aktuális menüpontot jelentik a készüléken.

A túra végigvezet a cakkos partszakaszon, érintve a vulkanikus bazalt-oszlopok összes furcsa képződményét. A távolban lehet látni Skócia partjait. Rengeteg ember volt, a klasszikus sokszögletű bazaltoszlopok tarkállottak a sok színes turistáktól. 

A kiépített ösvény fent a hegyoldalban vezet, a szemünk elé táruló látvány pazar, szavakkal leírni nemigen lehetséges.  Néhányszáz lépcső vezet fel a hegygerincre, ahonnan lenézve látni lehet felülről az egész képződményt. Nagyon szép.

A túra végeztével elmentünk a kedvenc angol élelmiszerláncunk egyik példányához (Sainsburys), és vásároltunk némi frissítőt, majd újult erővel támadtunk a DunLuce kastély irányába. A valamikor várkastély a tenger fölő nyúló sziklaszirtre épült, a látvány leírhatatlan. Lezárták az 1600-as évek közepén, amikor is a konyha a személyzettel együtt leszakadt a mélybe. Azóta lakatlan…alatta viszont egy barlang húzódik…pontosabban nem is barlang, hanem egy kulcslyuk formájú üreg, amiben elképesztő hangokkal zúg és hullámzik a tenger. Le lehet mászni, de elég veszélyes. A kastély mellett egy kavicsos öböl van, ahova szintén le lehet sétálni, és szintén olyan magával ragadó a látvány, hogy órákat lehetne eltölteni :-)

Ezek után még elkocsikáztunk a White Rock nevű tengerpartig, ami mesés volt, mert bokáig süppedő finom homokos a part. Fehér sziklák hevernek a parton, nyilván innen kapta a nevét a hely, plusz van egy 30-40 méter magas homokfal, ahova fel lehet mászni (extrém nehéz), majd lerohanni, vagy műanyag szánkóval lecsúszni. A part hosszan terül el, és jobbra nézve látni az Óriások lépcsőjét és a Dunluce kastélyt is.

21 órát voltunk úton. V-vel felváltva küzdöttük végig a majd’ 400 km-es utat, miközben mindenki aludt. Összesen 720 km-t tettünk meg a nap folyamán. Nem volt egy átlagos nap, az biztos :-)