Amióta vannak biciklijeink, azóta árgus szemekkel figyeljük az időjárást Tomival, és hosszan tudunk arról értekezni, merrefelé érdemes menni, hol tudnánk zavartalanul, felhőtlenül bringázni egy jót. Persze tudom, tudjuk, hogy olyan nincs, hogy az út is tökéletes, forgalom sincs, és a terep is pont jó. Az országút forgalmas és veszélyes, a country-road nem lenne rossz, de az a kevés autós, aki van, az úgy megy mint az állat, nem beszélve a vérkutyákról, akik a nyitott porták előtt őrjáratoznak, és csak az arra tévedő kóbor bringásokra várnak. A park ideális lenne, de hacsak nem hajnal kettő és hét között akar az ember támadni, akkor bizony akadálypályaszerűen kell kerülgetni a futókat, a többi bringást, a kutyásokat, és a kisgyerekeseket. Őnekik mind teljes létjogosultságuk van a parkban, viszont a hosszútávú önfeledt kerékpározást akadályozza a sokmindenki, akire vigyázni kell.
Ma megbeszéltük, hogy a közeli hegy alatt tekergő utat fogjuk betámadni, méghozzá kora reggel. Hattól kilencig ültünk, és néztük, ahogy leszakad az ég is....reménytelenül esett az eső. Aztán valamikor fél tíz magasságában alábbhagyott, és afféle szemerkélő-szemetelő apró dara hullott csak alá, mi pedig lelkesen nekiálltunk felszerelni a kocsira a bringaszállítót, és elindultunk. Amikor az úttalan utakon igyekeztünk megközelíteni a műholdas felvételről kinézett helyet, és közben sokszor maximális fokozaton ment az ablaktörlő, és minden kátyú után aggódva néztem a kocsi seggére felkötött imbolyogni tűnő felépítményt....hát mit mondjak, kissé elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet volt-e nekivágni. Nem vagyunk-e elmebetegek, ahogy itt billegünk a rossz úton, a hulló esőben...ezen az érzésen az sem segített, mikor az út közepén a semmiből hirtelen két ló állta el az utat, egy fehér meg egy barna, és kurvára nem zavartatták magukat, hogy nem tudunk mellettük elmenni. Ráadásul a fehérnek kék szemei voltak, és blazírt, flegma nemtörődömséggel mért végig ahogy döbbenten bámultam ki az autó ablakán.
Ilyen körülmények között tettük le a kocsit egy nyitott-sorompós, erdei út előtti kis miniparkolóban. Leszedtük a bicikliket, és nekiestünk a hegynek. Legalacsonyabb fokozat, hajtás tiszta erőből, kipörgő hátsó, és néha a levegőbe kapó első kerék....így haladtunk fel a hegynek. Amennyire kutyakemény volt az erőkifejtés, annyira volt a látvány feledhetetlen. A felhőben úszó hegy, a fenyőfák, az alant húzódó völgy a tehenekkel...csodás volt. Körülöttünk a köd úgy gomolygott, mintha egy horrorfilmben lettünk volna. Közben az eső egy pillanatra sem állt el, volt hogy a szél annyira fújt, hogy vízszintesen száguldottak az apró esőcseppek. A nagy szélben a fenyőerdőnek olyan hangja volt, amilyet még az életemben soha sem hallottam. Zúgott, susogott, bőgött....dübörgött, zakatolt....félelmetes volt.
Az út amit odafelé megtettünk majd' egy óra alatt, visszafelé valamivel kevesebb mint 25 percbe telt. Fantasztikus élmény volt, és az külön öröm, hogy afféle igazi Apa-fiú csapatépítés feelingje is volt a dolognak. Egy merő sár lettünk a végére mind a ketten, és izzadtan, fáradtan értünk haza, de az úton azt beszéltük Tomival, hogy baromira élveztük mind a ketten az egészet, dacára a zord időjárásnak. Csak a mobilom volt nálam, úgyhogy komoly képeket nem tudtunk készíteni, de azért talán a hangulatot visszaadja a mobilkép is...
A nap végi poén: most délután ötkor százágra süt a nap LOL
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése