A Brit Királyi Haditengerészet fejlesztése alatt álló tengeralattjárója ha elkészül, képes lesz akár a Földet is megkerülni anélkül, hogy a felszínre emelkedne.
Verbénával majd' 20 éve kezdtük el a közös életünket, még gyakorlatilag gyerekként. A kezdetektől fogva harcosak voltak a napjaink, erről már itt a blogban is sokat írtunk. Lekötött a harc minket folyamatosan. Mindig más ellen/mellett, de alapvetően az életünk mindig szólt valamiféle küzdelemről. Most sincs ez máshogy, és gondolom később sem lesz máshogy, sőt, másokkal sincs máshogy, nyilván. Mégis van némi változás. Mostanában olyasmi érzésem van, mintha valamiféle tizensokéve a tengerfelszín alatt lévő tengeralattjáró lennénk, ami lassan elindul a felszín irányába. Jó-e vagy sem? Nehéz megmondani. Mint minden változás, azt mondanám első blikkre, hogy aha, jó. De ugyanakkor kicsit rémisztő is. Mert nem tudom, mi van a felszínene, mi van odafent, odakint....nem tudom, fog-e tetszeni, ami ott van.
Félelmeim vannak,, vajon nem csesztük-e el. Mármint az egy másik kérdés, hogy minket mennyire csesztek el. Annak megvan a maga oka. Az idő kerekét nem tudom visszaforgatni. Viszont mégcsak véletlenül sem szeretném magam, magunk medence tetején úszó használt kotonnak érezni egy jól sikerült házibuli után.
Filmek garmadája, persze legfőképp Amerikából - honnan máshonnan- szól a sztereotípia vastag máza alatt az önmegvalósító, negyvenes éveik elejét vagy derekát taposó emberekről, akik a mi megszokott ideológiai ösvényünkről fogalmazva jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, egyéb pesties terminológiával élve vergődnek, mint a zacskóshal, billegnek, mint rigó a dögön, és a többi. Maradva a tényeknél én egyáltalán nem érzem magam ilyen útkereső középkorúnak, viszont a gyerekek felnövése/kirepülése folyamat ahogy közeledik a vége felé, óhatatlanul az emberben felmerülnek kérdések.
Vajon hová tartunk? Én olyan pali vagyok, aki barátjának tartja a számokat. Aki tervez, és igyekszik tudatosan létezni. Ismerni az irányt, amerre halad. És most, nagyon hosszú idő óta, bizonytalan vagyok, ami pedig baromira nem jellemző rám. Vagy nem volt jellemző? De az élet nem egy autóvásárlás.Ott az ember tudja, mit kell nézni, mire kell figyelni, és mégis átverhetik, mert a pakliban benne van. De bevállalható. Az életben nem vállalható be, ha át vagyok verve. Plusz amíg az autóvásrlásnál el lehet mondani, hogy az az aljas szemét sunyi patkány elhallgatott valamit, vagy elkendőzött egy hibát, addig az élet dolgában nincs duma, nincs kit hibáztatni, csak magunkat.
Nem tudom, merre fog menni a hajónk. Tényleg. A nagy kérdés, kinek van igaza: a szamoai bennszülöttnek, aki szarik a világra, és megöregszik a nyomorban, a tengerparton ülve, kezében a fellangyosodott sörrel, vigyorogva, vagy az eltévedt hajóskapitánynak, aki a part mentén kószál élete végéig, keresve a jó irányt.
De pokolba a sok hasonlattal, egyik sem jó. A lényeg az ÉLET és EGYMÁS szeretete és élvezete. A primer értékeink világosak és egyértelműek. A primer törekvéseink szintén. A többit meg majd meglátjuk. Hiszen we can cross the bridge, when we get there.
Verbénával majd' 20 éve kezdtük el a közös életünket, még gyakorlatilag gyerekként. A kezdetektől fogva harcosak voltak a napjaink, erről már itt a blogban is sokat írtunk. Lekötött a harc minket folyamatosan. Mindig más ellen/mellett, de alapvetően az életünk mindig szólt valamiféle küzdelemről. Most sincs ez máshogy, és gondolom később sem lesz máshogy, sőt, másokkal sincs máshogy, nyilván. Mégis van némi változás. Mostanában olyasmi érzésem van, mintha valamiféle tizensokéve a tengerfelszín alatt lévő tengeralattjáró lennénk, ami lassan elindul a felszín irányába. Jó-e vagy sem? Nehéz megmondani. Mint minden változás, azt mondanám első blikkre, hogy aha, jó. De ugyanakkor kicsit rémisztő is. Mert nem tudom, mi van a felszínene, mi van odafent, odakint....nem tudom, fog-e tetszeni, ami ott van.
Félelmeim vannak,, vajon nem csesztük-e el. Mármint az egy másik kérdés, hogy minket mennyire csesztek el. Annak megvan a maga oka. Az idő kerekét nem tudom visszaforgatni. Viszont mégcsak véletlenül sem szeretném magam, magunk medence tetején úszó használt kotonnak érezni egy jól sikerült házibuli után.
Filmek garmadája, persze legfőképp Amerikából - honnan máshonnan- szól a sztereotípia vastag máza alatt az önmegvalósító, negyvenes éveik elejét vagy derekát taposó emberekről, akik a mi megszokott ideológiai ösvényünkről fogalmazva jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, egyéb pesties terminológiával élve vergődnek, mint a zacskóshal, billegnek, mint rigó a dögön, és a többi. Maradva a tényeknél én egyáltalán nem érzem magam ilyen útkereső középkorúnak, viszont a gyerekek felnövése/kirepülése folyamat ahogy közeledik a vége felé, óhatatlanul az emberben felmerülnek kérdések.
Vajon hová tartunk? Én olyan pali vagyok, aki barátjának tartja a számokat. Aki tervez, és igyekszik tudatosan létezni. Ismerni az irányt, amerre halad. És most, nagyon hosszú idő óta, bizonytalan vagyok, ami pedig baromira nem jellemző rám. Vagy nem volt jellemző? De az élet nem egy autóvásárlás.Ott az ember tudja, mit kell nézni, mire kell figyelni, és mégis átverhetik, mert a pakliban benne van. De bevállalható. Az életben nem vállalható be, ha át vagyok verve. Plusz amíg az autóvásrlásnál el lehet mondani, hogy az az aljas szemét sunyi patkány elhallgatott valamit, vagy elkendőzött egy hibát, addig az élet dolgában nincs duma, nincs kit hibáztatni, csak magunkat.
Nem tudom, merre fog menni a hajónk. Tényleg. A nagy kérdés, kinek van igaza: a szamoai bennszülöttnek, aki szarik a világra, és megöregszik a nyomorban, a tengerparton ülve, kezében a fellangyosodott sörrel, vigyorogva, vagy az eltévedt hajóskapitánynak, aki a part mentén kószál élete végéig, keresve a jó irányt.
De pokolba a sok hasonlattal, egyik sem jó. A lényeg az ÉLET és EGYMÁS szeretete és élvezete. A primer értékeink világosak és egyértelműek. A primer törekvéseink szintén. A többit meg majd meglátjuk. Hiszen we can cross the bridge, when we get there.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése