18

Tizennyolc éve, hogy házasok vagyunk Verbénával.
Ez a tizennyolc év fantasztikus kezdet volt. Hullámvasút melynek minden percét élvezem. És a magam részéről ezt tartom a legfontosabb dolognak. Az a szép a mi életünkben, hogy sosem unalmas. Sokszor volt nehéz, mert produkált az élet kemény dolgokat. Gyanítom, ez elő fog fordulni a jövőben is, hiszen az élet természetéből adódóan ilyen. És ahogy az ember öregebb lesz, bölcsebb is lesz. És ahogy bölcsebb lesz úgy látja másképp a dolgokat. Én boldognak látom már a nehéz időket is. Mert ott voltunk/vagyunk/leszünk egymásnak. És átverekedjük magunkat mindenen. Nem tudom Verbéna nélkül elképzelni az életem, és az Ő életét sem tudom elképzelni nélkülem. Valahogy mi determináltan vagyunk együtt. És magától értetődően. Természetesen. Minden kétséget kizáróan. Megdönthetetlenül és megingathatatlanul. Mostanában, hogy lassan az anyagi problémákon is túljutunk együtt, mostanában érint meg a szele annak, hogy mennyire csodásak a mindennapok is Vele. Az órák, a percek, a napok, az évek, az ÉLET. Szeretem Verbénát, és boldog vagyok Vele. És tudom, hogy tizennyolc év házasság után ez sajnos nem evidens mindenkinél. Látom, hogyan hullanak szét kapcsolatok köröttünk, látom, tudom, érzem, mennyire nagy dolog a mi kettőnk egysége, és mennyire olyan valami, amit értékelni kell. Hogy minden további nélkül túlmegyünk a kereszteződésen Tullamore-ba menet, ahol már legalább ötvenszer lekanyarodtunk.....mert annyira belemelegedünk a beszélgetésbe, hogy nem vesszük észre, itt kellett volna lekanyarodni. Ez tuti dolog. Embereket ismerek, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, mikor eljön a nyugdíj ideje, mert idegesítik egymást otthon, mert nem tudnak mit kezdeni a másik társaságával. Mi napokat át tudunk beszélgetni, és egyáltalán nem unjuk meg soha a másik társaságát. Ez az igazán nagy dolog, úgy érzem. És ez a záloga annak, hogy örökkön örökké együtt leszünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.