Tudom, klisé….de ugye az egészség a fontos. Amikor a fél arcom megszűnt élni, tényleg átértékeltem sok mindent. Pl. hogy van, amit a pénz sem tud megoldani, vagy hogy türelem, kitartás, türelem…kitartás….az értelmetlennek tűnő erőlködések, hogy becsukjam a szemem, vagy elhúzzam a szám…az ízek hiánya….az evés értelmetlensége, az ivás ellehetetlenülése. Ezeket a dolgokat csak türelemmel lehet kibírni. És reménnyel. És mindemellett komoly anyagi gondjaink voltak….volt, hogy napi 8 € -ból kellett kigazdálkodni nyolcunk kajáját. És tisztában vagyok azzal, hogy ebben a helyzetben a legtöbb kapcsolat bizony széthullott volna. Mert a nyomorúság belemászik az apró repedésekbe, és kegyetlenül széjjelhasítja azt. De megint kiderült, hogy a mi kapcsolatunk Verbénával olyan tükörsima, mint a csiszolt márvány. És túljutottunk rajta. És mi van most? Az arcom rendben van, anyagi gondjaink nincsenek. Van energiánk mással foglalkozni, amikre eddig nemigen volt erőnk. Ez mind-mind pozitív dolog már.
A negatív dolog az életünk másik fele, ami otthon maradt. Az emberek elsősorban, és a tájak, ami között felnőttünk. Gyönyörű Írország, ehhez nem is fér kétség. De hol jön egy balatoni nyárhoz….vagy a palacsintázáshoz a Mátraházai parkolóban….vagy a Máré-vár völgyében lévő óriási fenyők tövében elköltött tízóraihoz?
Írország élhető hely nekünk. De olyan nincs, hogy elszaladsz reggel a boltba friss zsömléért, és közben 15-en köszönnek rád mosolyogva, és nyolc autóból intenek át a másfél kilométer alatt. Hogy Mári néni a bótban azt mondja, hogy küldjem fel a srácokat, mert annyi a cseresznyéje, hogy ott rohad meg a fán…és a gyerekek két hatalmas, csurig rakott kosár cseresznyével bringáznak haza.
De ne akarjunk úgy jóllakni, úgy hogy megmaradjon a káposzta. Hosszú az út odáig, hogy találkozzanak a dolgaink. Hogy ez is meglegyen, meg az is. És mindenképpen kell áldozatokat hoznunk. Az azonban feltétlenül jó érzés, hogy egyrészt ezeket a döntéseket mi hozzuk meg, másrészt, hogy úgy tudunk áldozatokat hozni, hogy közben jól érezzük magunkat. Ez örömmel tölt el, és büszke vagyok így mindannyiunkra, hogy képesek vagyunk együtt tolni a családi kordét.
A negatív dolog az életünk másik fele, ami otthon maradt. Az emberek elsősorban, és a tájak, ami között felnőttünk. Gyönyörű Írország, ehhez nem is fér kétség. De hol jön egy balatoni nyárhoz….vagy a palacsintázáshoz a Mátraházai parkolóban….vagy a Máré-vár völgyében lévő óriási fenyők tövében elköltött tízóraihoz?
Írország élhető hely nekünk. De olyan nincs, hogy elszaladsz reggel a boltba friss zsömléért, és közben 15-en köszönnek rád mosolyogva, és nyolc autóból intenek át a másfél kilométer alatt. Hogy Mári néni a bótban azt mondja, hogy küldjem fel a srácokat, mert annyi a cseresznyéje, hogy ott rohad meg a fán…és a gyerekek két hatalmas, csurig rakott kosár cseresznyével bringáznak haza.
De ne akarjunk úgy jóllakni, úgy hogy megmaradjon a káposzta. Hosszú az út odáig, hogy találkozzanak a dolgaink. Hogy ez is meglegyen, meg az is. És mindenképpen kell áldozatokat hoznunk. Az azonban feltétlenül jó érzés, hogy egyrészt ezeket a döntéseket mi hozzuk meg, másrészt, hogy úgy tudunk áldozatokat hozni, hogy közben jól érezzük magunkat. Ez örömmel tölt el, és büszke vagyok így mindannyiunkra, hogy képesek vagyunk együtt tolni a családi kordét.
2 megjegyzés:
Mi is hihetetlenül büszkék vagyunk Rátok! Csak így tovább :)
Köszi :D
Igyexünk majd.
Megjegyzés küldése