Normandia- D-Day, Le Mont Saint Michel

 Szeptember 21 

Kikötöttünk, 11.30-kor, de mire a városba értünk majdnem fél egy lett. Ott tankoltunk, jóval olcsóbb itt, mint nálunk. Így is terveztük, és hazafelé is itt tankoljuk majd teli a kocsit.

Az első szállásunk egy Ducey nevű faluban volt/van, ez közel van a Mont Saint-Michel-hez. De mielőtt lecsorogtunk volna ide, mindenféleképpen meg akartunk nézni egy-két ikonikus helyszínt a normandiai partraszállásról. A kikötőből a Le Pointe de Hoc-hoz mentünk, itt az amerikai rangerek a 30 m magas sziklafalat megmászva, kőkemény küzdelemmel és  súlyos veszteségekkel, de sikerült elfoglalniuk. Megnéztünk párat az Atlanti Fal bunkereiből, hihetetlen, hogy mennyit megépítettet Hitler 2 év alatt.

Innen az Omaha Beach-re mentünk, majd az amerikai katonák temetőjébe.

Nagyon, nagyon szomorú és nyomasztó volt, szülőkként látva, hogy fiaink korú emberek tízezrei haltak meg ez alatt az offenzíva alatt.. 

…

Kb ennyit sikerült írnom a nyaralásunk alatt, a legelső szállásunkon.

Airbnb-s kis lakrész volt amúgy, egy öreg házat kezdett felújítani a tulaj, full igényesen kialakított, nagyon jól felszerelt lakás. Minden is volt, ami kellett. 

Innen indultunk el csütörtökön a Mont St Michel-hez. Az apátságba 1-re vettem meg a belépőt, mi olyan 9-fél 10 körül értünk a parkolóba. Innen ingyenes busz visz ki a szigetre. Már ekkor sorok álltak a buszokhoz. De jól irányították, profin ment az egész, max 10 percet álltunk sorba. A buszok amúgy nagyon viccesek, ugyanis elöl is, hátul is van vezetőfülkéje, mert olyan kicsi a szigetbejáró, hogy nem tudna megfordulni a busz. A híd végén megáll, az utasok leszállnak, a sofőr lezárja a fülkét, majd hátramegy és visszafelé meg az lesz a busz eleje.

Mikor leszálltunk a buszról, a vigyort nem tudtam letörölni a fejemről egész nap.

Mert milyen fantasztikus az már, hogy itthon/otthon nézegettem egy helyet éveken át, hogy milyen szép, meg hogy ide egyszer mindenképp el szeretnék jutni.. és persze, mivel ez az utazásunk a 30 éves házassági évfordulónk jegyében telt, az is ott volt szinte végig bennünk, hogy gondoltad volna..? És nem csak harminc évvel ezelőtt, hanem mondjuk 2007-ben, a 15. évfordulónkon, V-en ülve, a kis csóró életünkben.. bevallom, én akkor azt sem hittem, hogy valaha a tengert fogom látni. 

Tényleg leírhatatlan az élmény. Természetesen a kis mini városban minden a turistákról szól és persze elképesztő árakon. A klotyó is egy euró, mert az így is, úgy is kell, ha ott vetted az inni-ennivalódat, ha nem.

Az idő csodaszép volt, a szél sem fújt, úgyhogy egy idő után már a sejhajunkról is folyt a víz. Kimaxoltuk az élményt, amennyire csak lehetett, jó fáradtan estünk haza a szállásra. 

Itthon

 A Day1 és az itthon között eltelt 9 nap, de annyi minden történt csütörtök óta, hogy   semmi erőm, kedvem nem maradt a blogba írni. 

Egy fantasztikus utazáson vagyunk túl, minden nagyszerűe volt, a hazaút volt számomra megterhelő, mármint a hajókázás, de kihevertem.

Pénteken, egyszer csak a reggeli kávézás közepette szinte szó szerint ránk törtek a Dopék, a tulaj degenerált fiai, hogy akkor ők jöttek megcsinálni azt, amit a tanács előírt a múltkori felülvizsgálat után..

És se szó, se beszéd a szakadó esőben, a 12 fokban kitárták az ajtót, (majd az összes ablakot) hogy akkor “felvonulnak” .. mindenünk éppen előző este lett behozva, és csak letettük, hogy akkor majd aznap elpakolunk..

A Dópék a legigénytelenebb és leggusztustalanabb ffiak közé tartoznak, büdösek, mocskosak és pofátlanok.

Fel kellett szerelniük különféle jelzőket,( füst-, szénmonoxid-, meg még mittomén mit) a konyhába egy olyan takarót, amit, ha tűz van, kell használni. Ezek az idióták akkor mondják, hogy a konyhaszekrényre felteszik, de úgy, hogy az egyik felső szekrényt csak félig lehet majd aztán kinyitni. Kiakadtunk, Alan mondta, hogy hol nem lenne utunkban az a cucc, erre feltették a serpenyők alá/helyére. Mindegy, kijön majd az ellenőr még egyszer, aztán jól arrébb teszem onnan.

Aztán a felső szobák összes ablakára gyerekzárat kellett felszerelniük, a mocsok, sáros bakancsukkal összejártak mindent is.

Közben az áramot fel/lekapcsolgatták, így főzni sem tudtunk, a mosást is meg kellett szakítani.. kommunikáció semmi, csak tettek-vettek. A kedvencem az a faszi, aki hozzám nem beszél, csak Alanhez. 

Majd a csúcs, hogy akkor a konyhában ki kell cserélniük pár padlólapot. És nekiálltak követ vágni, malterozni.. mire kettőt pislogtam, mindent is beterített a por, majd a malterpöttyök.

Szóval leányálom volt azt hinni, hogy na, majd pihengélünk így az aktív nyaralás után. 2 napja dzsuvázunk, közben persze főzni, mosni, de a ruhák alig száradnak, mert akkora a páratartalom, esik-zuhog napok óta.. 

na mindegy, az élet úgy szép, ha zajlik. Ma meg palacsintát kell sütni, mert a creperie-ket tudatosan kihagytuk a franciáknál, viszont hoztam töménytelen mennyiségű gesztenyekrémet. 

Holnaptól újra vissza a normálisba, apránként majd leírom, hogy milyen is volt ez a “get-away”.