Észre kell venni ezt a dolgot, mert ha nem figyelek oda, hajlamos vagyok arra, hogy inkább tűnjön bosszantó dolognak, mintsem bármi pozitívnak. Azért milyen érdekes, mennyire tele van a világ ilyen dologgal. Felületesen nézve valami negatív, de ha jobban belemélyedünk, akkor kiderül, hogy már-már giccsesen igazi, mélyről jövő, nagyon erős pozitív energia.
Szóval ha a Hannus felől közelítem meg a dologt, akkor is látom. Azt látom, hogy bár itt él velünk, alkalmazkodunk egymáshoz, részt veszünk egymás életében, de neki amint lehetősége van, különvonul, és éli a saját életét. Ami elsősorban persze a barátját jelenti, illetve a vele való kommunikációt :) Teszem hozzá gyorsan, egy tizennyolc évnél idősebb gyereknél misem természetesebb.
Az összes többi gyereknél viszont megdöbbentő, mennyire bennünk van valamiféle mágnes, mert tök mindegy, hogy miért, mikor és hogyan, de ahol mi vagyunk Verbénával, ott akarnak lenni ők is. Ha a kertbe megyünk meginni egy kávét, mert véletlenül kisütött a nap, akkor legyen bármilyen izgalmas computer- vagy konzoljáték, vagy film, vagy tévéműsor, biztos, hogy nem telik el 5 perc, és ott nyüzsög körülöttünk az összes. Ha a konyhában csoportosulunk, vagy a sitting roomban, akkor is ott vannak mindig körülöttünk. Mintha valahogy vonzanánk őket.
Ez baromi jó érzéssel tölt el. Mert egy szülőnek ez jó. Jó, hogy három mondatot nem tudunk egymással megdumálni, mert nincs rá idő, hiszen esélyünk nincs megszólalni. Jó, hogy mikor az idősebb kölyök is ha velünk jön valahova, ahova csak eredetileg ketten akartunk volna menni, akkor folyamatosan beszél, locsog. A suliról, a barátokról, a célokról, a tervekről, a hogyanokról. Jó, hogy fel sem merül benne, hogy esetleg a negyven percnyi autózás alatt - ha nem jött volna velünk- valószínűleg nem néma levente módjára ülnénk egymás mellett az autóban, és néznénk előre, hanem beszélgetnénk egymással :)
Azért jó, mert tudom, sok helyütt épp a kommunikáció hiánya a probléma, hogy a gyerekekből úgy kell mindent kihúzni harapófogóval. Jó, hogy nálunk ez másképp van. Mert tudom pontosan, hogy eljön majd az az idő, mikor a gyerekem élete kikerül az enyémből, a miénkből...és majd akkor metszi egymást a két halmaz, ha találkozunk. Nem úgy, mint most, hogy egy halmaz van, a miénk.
Nem tudom, lehet, hogy ebben nagy része van az izolációnak, amit akarva-akaratlanul okozunk magunknak azzal, hogy idegen országban, külföldiként éljük a mindennapjainkat. De akkor is tetszik.
