Már megint vagy még mindig öregszem. Igazából a lelkem legmélyén persze gyereknek tartom magam, és azt hiszem ez sosem fog megváltozni, viszont ahogy haladok előre az életben, egyre inkább képesnek érzem magam arra, hogy meglássak dolgokat.
Rájöttem arra, hogy a bölcsességhez mindenképpen kell két dolog. Az egyik az, hogy tisztában legyünk a helyünkkel a világban. Hogy honnan jöttünk, hová megyünk, és mik a céljaink. SOk ember van, aki ezek nélkül, vagy ezek tudatos megélése nélkül csak úgy él bele a világba. Ezek az emberek nem bölcsek. Azért nem, mert azt hiszik, ráérnek. Azért nem, mert azt hiszik, a gyeplő az ő kezükben van. Hogy ők irányítanak. Pedig nem.
A másik dolog, hogy fel kell ismerni azt, hogy a fej van mindig kéznél. Amikor még igazán gyerekek vagyunk, akkor hisszük azt, hogy a világot meg tudjuk változtatni. Ahogy múlik az idő, az ember rájön (ha rájön), hogy neki kell megváltoznia. Sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb magunkat megváltoztatni, mint a világot körülöttünk.
Namost ezek a szavak így leírva lehet, hogy fellengzősnek tűnnek és üresnek, de egyáltalán nem azok. Számomra nem. Én az elmúlt években nagyon sok mindent megtanultam. És kifejezetten sajnálom azokat az embereket, akik céltalanul, bizonytalankodva lézengenek csak az életben, mert majd el fog jönni számukra egy megrázó pillanat, amikor felismerik, hogy az a céltalan lézengés....az volt maga az élet. És boldog mosollyal kellett volna megélni, tudatosan, élvezve....nem szenvedve, billegve, elégedetlenkedve, panaszkodva.
Tudom, az ember bonyolult szerkezet, és nem lehet ötletszerűen átkonstruálni magunkat. Talán épp ehhez kell az idő, a megérés, hogy a bölcsességet megszerezzük hozzá. Hogy felérjük ésszel, átlássuk jobban az életet, nem tudom. Talán túlbuzog a kognitív énem, de nem bánom.
Sokszor van, hogy elvakítja az embert a ma. A jelen, az élet ott tolong az orrunk előtt a problémáival, eláraszt az ingereivel, lefoglal az elvárásaival. Hiszek benne, hogy tudni kell megállni és hátralépni egyet, hogy meglássuk az erdőt a fa mögött. Sokan, sokféleképp megfogalmazták már ezt, de nem baj, bennem most értek meg (újra) ezek a gondolatok. Én semmiképpen nem akarok billegni, szenvedni, vergődni, problémázni, panaszkodni. Képesnek érzem magunkat arra, hogy úgy keressük az utunkat, hogy közben tudatosan élvezzük az élet minden pillanatát. Mi más lehet ennél jobb?
Carpe diem.
Rájöttem arra, hogy a bölcsességhez mindenképpen kell két dolog. Az egyik az, hogy tisztában legyünk a helyünkkel a világban. Hogy honnan jöttünk, hová megyünk, és mik a céljaink. SOk ember van, aki ezek nélkül, vagy ezek tudatos megélése nélkül csak úgy él bele a világba. Ezek az emberek nem bölcsek. Azért nem, mert azt hiszik, ráérnek. Azért nem, mert azt hiszik, a gyeplő az ő kezükben van. Hogy ők irányítanak. Pedig nem.
A másik dolog, hogy fel kell ismerni azt, hogy a fej van mindig kéznél. Amikor még igazán gyerekek vagyunk, akkor hisszük azt, hogy a világot meg tudjuk változtatni. Ahogy múlik az idő, az ember rájön (ha rájön), hogy neki kell megváltoznia. Sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb magunkat megváltoztatni, mint a világot körülöttünk.
Namost ezek a szavak így leírva lehet, hogy fellengzősnek tűnnek és üresnek, de egyáltalán nem azok. Számomra nem. Én az elmúlt években nagyon sok mindent megtanultam. És kifejezetten sajnálom azokat az embereket, akik céltalanul, bizonytalankodva lézengenek csak az életben, mert majd el fog jönni számukra egy megrázó pillanat, amikor felismerik, hogy az a céltalan lézengés....az volt maga az élet. És boldog mosollyal kellett volna megélni, tudatosan, élvezve....nem szenvedve, billegve, elégedetlenkedve, panaszkodva.
Tudom, az ember bonyolult szerkezet, és nem lehet ötletszerűen átkonstruálni magunkat. Talán épp ehhez kell az idő, a megérés, hogy a bölcsességet megszerezzük hozzá. Hogy felérjük ésszel, átlássuk jobban az életet, nem tudom. Talán túlbuzog a kognitív énem, de nem bánom.
Sokszor van, hogy elvakítja az embert a ma. A jelen, az élet ott tolong az orrunk előtt a problémáival, eláraszt az ingereivel, lefoglal az elvárásaival. Hiszek benne, hogy tudni kell megállni és hátralépni egyet, hogy meglássuk az erdőt a fa mögött. Sokan, sokféleképp megfogalmazták már ezt, de nem baj, bennem most értek meg (újra) ezek a gondolatok. Én semmiképpen nem akarok billegni, szenvedni, vergődni, problémázni, panaszkodni. Képesnek érzem magunkat arra, hogy úgy keressük az utunkat, hogy közben tudatosan élvezzük az élet minden pillanatát. Mi más lehet ennél jobb?
Carpe diem.
2 megjegyzés:
Nagy csodálótok vagyok, változatlanul!
:)...izé... köszi.
Megjegyzés küldése