Gallarus

Vacilláltunk, elinduljunk-e valamerre. Hűvös is volt, borult is volt...De aztán délutánra kisütött a nap, és nagy merészen elindultunk. Mondhatni mostanra egyik kedvenc helyünk felé, a Dingle félszigetre.
Van ott ugyanis egy Gallarus nevezetű imaház, ami a korai kereszténység relikviájaként több, mint 1200 éve áll a félsziget végefelé, és az bizgette a fantáziánkat.
Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen régi helyeket, valahogy van valami a levegőben mindig. És utálom, ha bekorlátoznak....ha elkerítik, és nem érinthetem meg, nem szagolhatom meg, stb...A Stonehenge is ezért nem az igazi már, úgy gondolom.
Ide viszont nyugodtan mehet az ember, nincs kerítés meg lehet tapintani a régi köveket, amikben az az érdekes, hogy mindenféle kötőanyag nélkül vannak összerakva, mindössze a saját súlyuk tartja össze őket. Fordított csónak alakja van a kunyhónak nem túl nagy, 8-10 embernél nem fér be több.
Az írekre oly jellemzően oldották meg az odavezető utat...mert kétirányú ugyan, de egy kocsi is alig fér el...ha szembe jönnek, így jártál :)
Visszafelé sétáltunk egyet Dingle városka kikötőjében. Több helyen megálltunk megcsodálni a fenséges látványt, és Verbéna megörökítette a naplementét is.

Intermezzo

Reggel, Beni Karinak:
- Csokis pudingot szeretnék enni.
Kari:
- Egyél inkább joghurtot.
-Nem. Csokis pudingot. Kérdezzük meg apát, hogy ehetek-e.
-És ha azt mondja majd, hogy nem?
-...Akkor majd megkérdezzük még egyszer...

:D:D:D

Kari - Für Elise

Kari ugyan hiányzik a fotókról, de természetesen ő is itthon volt, ténykedett és gyakorolt.. most ezt tanulja, itt tart:

Ez meg az...

Kizárólag, hogy nyomon lehessen követni drága gyerekeink fejlődését, meg persze a pillanatnyi állapotokat, beszúrok most néhány képet a mai nap pillanataiból. Elméletileg elindultunk volna valamerre, mert épp mindenki ráér...de a reggeli nyolc fok kissé eltántorított, így maradt a shopping-therapy, meg a tötyi-lötyi....

In Memoriam Chrysler Grand Voyager

Amióta gyerekeim vannak, azóta vágytam egy ilyen járgányra. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megadta nekem, hogy birtokolhattam egy jóideig ezt a hatalmas luxusautót. Imádtuk mindannyian. Mert kényelmes, óriási nagy, és gyönyörű. Sokba került, és a pénzt nem kártyán nyertük hozzá :)

Nagyon sok szép élmény köt ehhez a kocsihoz minket, amik örökre bennünk fognak élni.
Ez volt az első olyan autónk, amibe mindannyian belefértünk, kompromisszumok nélkül. Amint megvettük, neki is álltunk kihasználni ezt a tényt. Bebarangoltuk vele az egész országot, a legvarázslatosabb helyekre eljutottunk. Majd átszeltük vele Európát is, és megmutattuk neki az igazi hazánkat is. Ami úgy tűnik annyira megfogta a lelkét, hogy jönni sem akart onnan, így maradt. Egy hozzám hasonló Voyi-bolond "kolléga" vásárolta meg, alkatrésznek, és én kimondottan örülök, hogy így alakult, és nem a süllyesztőben vagy a roncstelepen kötött ki szegény. Örülök, hogy szétbontva sok másik Voyinak segít majd keréken maradni, és építeni tovább a Voyi életérzést.
Íme néhány kép a közösen eltöltött nagyszerű hónapokról: