Nyárvégi hírek

 

Beni is ugyanarra az egyetemre jelentkezett, a Trinity College-ba, mint a tesói. Drama-theatre szakra, és extrém módon izgult mindenki, hogy hogy sikerült az érettségije. Ez ugyebár itt Augusztus végén derül ki, ráadásul Beni még Németországban volt. Szerencsére jól sikerült neki, és pár napon belül az is kiderült, hogy akkor megkapta az ajánlatot, amire beadta a jelentkezését. Úgyhogy boldogság van. Ő is örül, és persze mi is.

Másik nagyobb hír, hogy Marcinak is meglett a teljes jogosítványa, sikeresen levizsgázott.

Megy az idő könyörtelenül. Hihetetlen, de úgy tűnik, mind a hat gyerekünk a Trinity College falain belül kezdte, kezdi a felnőtt életét. Ez Írország legrégebbi egyeteme, 1592 óta létezik, és olyan emberek végeztek itt, mint Oscar Wilde, Jonathan Swift, Samuel Beckett, vagy Erwin Schrödinger. Az egyetem Dublin szívében van, és nagyon impresszív az egész komplexum. Volt szerencsénk eddig négy alkalommal részt venni a diplomaáadó-ünnepségen, valamint utána az állófogadáson. Magunkfajta „mezei” polgárként megilletődve sétáltunk a falak között, néztük az óriási festményeket, meg a hatalmas bronzcsillárokat.

Hát akkor úgy tűnik családi tradíció vált abból, hogy a gyerekeink mind itt tanulnak tovább. Nagyon büszkék vagyunk rájuk, és őszinte örömmel tölt el, hogy meg tudtuk valósítani azt a célunkat, amiért eredetileg elindultunk: hogy szintet lépjenek a gyerekeink a mi életünkhöz képest, és ne legyen nekik annyira rögös az élet útja, mint amilyen nekünk volt.

Nyaralás 2024 Hetedik, befejező rész

 

Hannáékhoz érve kiélhettük a nagyszülői örömöket újra: játszottunk Mimivel, vége meg tudtuk szeretgetni élőben is. Most úgy érkeztünk ide, hogy Benit itt is hagyjuk, mivel ő hamarosan kezdi a nyári munkát a gyerektáborban. Ezen a napon csak beszélgettünk meg unokáztunk, és jól megállapodtunk abban, hogy másnap lemegyünk az egyik helyi tóhoz Mimivel együtt, és ott töltjük a napot. Továbbra is rekkenő hőség volt persze.

Az éjszakánk a hotelban minősíthetetlen volt. A klíma csak optikai volt (tehát úgy látszott hogy van és működik, gyakorlatilag nem csinált semmit.) És földszinti volt a szobánk, éjszakára nem mertünk ablakot nyitni, mert fél méteres magasságban volt az ablak alja, bárki beugorhatott volna, hogy kirámoljon minket. Nyúzottan és megviselten ébredtünk. Verus a recepción leosztotta a személyzetet, azonnal kaptunk egy harmadik emeleti szobát és kárpótlásul egy ingyenreggelit is. Úgyhogy felhurcolkodtunk a harmadikra, itt is ugyanolyan optikai volt a klíma, de itt legalább ablakot tudtunk nyitni. Meg is állapítottuk reggel, hogy valszeg az egész hotelben ez van, mert felnézve a szállodára, reggel mindegyik szobaablak ki volt nyitva...

Megreggeliztünk, hamár kárpótoltak vele, és el is indultunk Hannáékhoz. 

Útközben vettünk pékárut, hogy a strandra kivigyük majd. Némi extra logisztikára volt szükség, hogy hogy menjünk ki Hannáéktól a vízpartra mindannyian, mert a vejünk kocsijának valami nyűgje volt....úgyhogy kipakoltuk a hondát, oda beszuszakolódtunk 5-en gyerekülésestől, Damien meg jött biciklivel. Nem kellett messzire menni, így kivitelezhető volt a dolog.

Itt teszem hozzá, hogy sok évvel ezelőtt (talán 2020-ban) vettünk egy felfújható tukánt, hogy majd a Balcsin milyen szuper lesz a gyerekeknek....de sosem lett kibontva. Volt a járvány, aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy csak ott hevert a hátsó szobában. Most elhoztuk magunkkal, én azt mondtam Beninek, hogy a tónál, ahova lejárunk, fújjuk fel, és miután kijátszottuk magunkat, adjuk oda valami kisgyerekes családnak, akiknek kell, mert én biztos nem fogom visszagyömöszkölni a több mint két méteres átmérőjű tukánt. Beni ezt visszautasította, úgyhogy végül a tukán jött velünk megint visszafelé. Most viszont megbeszéltük, hogy felfújjuk, és aztán majd a Hannáéknál hagyjuk a Miminek lol.

A tóhoz érve leparkoltunk a napon (nem volt árnyékos hely)  és besétáltunk a partra. Letelepedtünk, majd Benivel visszagyalogoltunk a kocsihoz, hogy intézzük a tukánt. Közel 40 percig tartott, míg az autós kompresszorral fel tudtuk fújni, pedig külön vettem hozzá nagy teljesítményű matrac-fújót. A tűző napon, közben tartva a pumpa száját, meg a fekete, felforrósodott műanyag tukánt....hát, mit mondjak....nem volt a legkellemesebb. Olyan sokáig tartott, hogy Verusék visszajöttek a partról, mert aggódtak, hol maradunk olyan soká.

100 szónak is egy a vége: a tukán fel lett fújva, és nagyszerű szolgálatot tett a strandon. Hannáék bemehettek úszni kettesben a (70 méter mély) tóba, addig mi vigyáztunk a Mimire...elvittük a játszótérre, meg minden, nagyon cuki volt.

Jól kifáradtunk mindannyian, úgyhogy délután irány vissza. Mimikét gyömöszködtük még, aztán volt fürdetés, fogmosás (mert már vannak fogai!! ), tisztába tevés, és csucsuka. Vacsira Damien pizzát csinált...koccintottunk, kajáltunk, és érzékeny búcsút vettünk tőlük és és Benikétől is, hiszen mi másnap indultunk haza, Beni meg majd csak szeptember 8-án repül utánunk.

Korán reggel indultunk az útra, 900 km körüli távot kellett megtenni, a szállásunk egy Valencienne nevű kis francia városkában volt, emberi távolságra (160km körül) Calais-től. Féltankkal indultunk, de luxembourg-ig nem lett volna elég, nyilván ott akartam tankolni olcsón....Verus kiszúrt egy kutat útközben, ahol a hirdetőtáblán az igen kedvező 1,69-es ár volt, gyorsan le is kanyarodtam. Azonban mikor a pisztolyt leemeltem, a kútfejen már 1,85 volt....na mondom basszátok meg a macska rúgja meg, juszt sem tankolok, ha ilyen csalfák. Mentünk tovább. EZ megismétlődött még egyszer, végül felmentünk a pályára fél tankkal, és kitaláltuk, hogy majd lejövünk róla, ha már tényleg kell benzin. A pályák mellett mindenhol pofátlan 2,4-2,6 körül adják az üzemanyagot. Így is lett, lejöttünk a pályáról, mentünk kb 10 km-t, Verus kinézte a kis Aral kutat valahol vidéken. Ahogy közelebb értünk, itt is fent a hirdetőtáblán kint van az ár: 1,69...na mondom, fasza. Pisztolyt leemelem: 1,89....viszont már mindenképpen kellett a benya, úgyhogy teletankoltam a kocsit, ráadásul olajat is kellett venni, mert én hülye nem hoztam magammal, és hát 5000km körül jártunk, nyilván kellett egy kis olaj a kocsiba. De nem akartam annyiban hagyni a dolgot, mert azért micsoda pofátlanság ez, hogy konkrétan hazudnak az árral. Persze a kis hölgy nem értett angolul a shopban, de nem adtam fel, elmutogattam, mi a bajom. Meglett a válasz is: a kislány mutogat kifelé a táblára, és mondja nekem, hogy „Kaput!” – mekkora bullshit :- /

Mindegy, kerek 100€-val könnyebben indultunk tovább. Persze útközben hiába kerestünk egy kulturált pihenőt, ami volt, az undorító volt, tele szeméttel, darazsakkal, rosszarcú kamionosokkal...úgyhogy egy erre alkalmas helyen előrántottam a kis privát úti-"pihenőnket", és megoldottuk ezt is...

Közben rám írt a régi barátom, akikkel Szombathelyen taliztunk, hogy nem akarunk-e megállni náluk egy kávéra, pont ott laknak, ahol elvezet az utunk, közel Luxembourg-hoz, de még Németországban. Meg is dumáltuk, hogy oké...de közben munkanap volt, és ők este 6-ra érnek haza, mi meg a környékre 3 körül érünk. Sebaj, kitaláltuk, hogy úgyis annyi kis tó-strand van a környéken, akkor leugrunk az egyikre, és megmártózunk az eszeveszett kánikulában.

Parkoló full árnyék nélkül, ezer fok, alig van hely...de megoldjuk. Letakarjuk egy pléddel a szélvédőt, összeszedjük a cókmókot a csomitartóból (pléd, törcsi, stb.). Elindulunk a tóhoz, kutyagolunk vagy negyed órát, és mire odérünk, azt látjuk hogy olyan tömeg, hogy konkrétan nincs hely letenni egy plédet sehova! Jó, akkor vissza az egész.....visszakutyagoltunk a kocsihoz, elpakolunk, beülünk, indítom a motort....és ekkor szúrtuk ki, hogy hoppá, nem megy a hűtőláda. Hát a nagy hőségben szarrá olvadt a szivargyújtócsatlakozó.

Ok, mondom Verusnak keressünk valami Aldit, vegyünk valami autós szart, aminek van szivargyújtó csatija, és akkor átszerelem a hűtőládára. Így is lett, találtunk egy Aldi-t, és vettünk egy autós kompresszort (aminek a gagyi analóg verziója nálunk otthon 29,9...itt a digitális „Jedi”-verzió 9,9 volt), gyorsan átraktam a csatlokozót, és juhéj...újra volt hűtőládánk.

Közben kerestünk 2 másik strandot, de mindenütt ugyanaz volt: óriási tömeg, sehol nincs egy talpalattnyi hely. Viszont közben el is telt az idő annyira, hogy odaguruljunk a barátomékhoz....közben ő is előbb eljött a munkából, úgyhogy pont mire odaértünk, ő is otthon volt már. Dumáltunk egy jó másfél órát, ittunk két jó kávét, és indultunk tovább. Luxiban megtankoltam megint a kocsit, és irány Valencienne....hihetetlen, de Belgiumon úgy jöttünk végig, hogy még lassítani sem kellett sehol. Max megengedett sebesség, tempomat, és ennyi. 300 kilométert mentünk megállás nélkül szerintem a fékpedálra sem kellett lépnem sehol.

Valencienne-ben egy számunkra már ismerős és nagyon megszeretett szállástípus várt minket: full automata minden. Nincs személyzet. Be kell menni, a recepción van egy gép, az ember beüti a foglalási számot, kap egy kódot, a kóddal be tud menni a parkolóba, a szobába, az ebédlőbe (ahol asztalok, székek, hűtő, mikró van). Teljesen jó. A szoba kicsi, de funkcionális volt. Minden működött, a klíma is, az ágy is jó kemény volt, végre ránk fért már egy jó alvás. Jó, a környék elég szutyok volt, de a parkoló is zárt volt, szóval nem volt probléma a közbitonsággal.

Kipihenten ébredtünk. Irány a lidl, friss péksütiért...a francia lidlben isteni a „swiss swirl”...a csokis-vaníliás csavart izé....mindig friss, nagyon finom, és nem is drága valami 59 cent vagy így valahogy. Szóval vásároltunk elemózsiát, és irány Calais. A komp szokásos volt, semmi extra.

 Doverben kikötöttünk, irány Wales, késő este indult a másik komp, ami Írországab hoz. Persze az angoloknál is ugyanaz a helyzet: ha pálya mellett tankolsz, jó 25-30%-al drágább az üzemanyag...úgyhogy az első helyen csak 10 litert vételeztünk, és egy távolabbi, normál árú kúton tankoltunk rendesen. Tudom, kis pénz....de ugye morzsákból lesz a kalács....mint tudjuk. Mondjuk abszolút nem voltunk szívbajosak, a parkolóba 5 perc alatt felcsaptam a kempingszékeket, a kis mobil kávéfőzőmmel le is főztem a finom friss kávét.

A Fishguard-ba vezető út nagyon szar. Keskeny, kanyargós, legalább 80 km-en tart, és rendszerint itt már qrva fáradt szoktam lenni. Szóval megkértem Verust, hogy ezt az utolsó szakaszt ő vezesse le, én addig aludtam az anyósülésen. Mikor felébredtem, már a kompterminálon voltunk. Késő este volt, asszem hajnal egykor indult a komp. Elintéztük a folyó ügyeinket, vásároltunk még a dutyfree-ben két liter finom rumot, aztán felhajtottunk a hajóra. Éjszaka megint a prémium lounge-ban voltunk, próbáltunk aludni, de nekem annyira nem sikerült, de Verus tudott valamit pihenni a kanapékon. Korán hajnalban lejöttünk a kompról, szerencsére nem szedtek szét a vámon (mivel eun kívülinek számít már Nagy Britannia, ezért igen szigorú szabályok vannak élelmiszer és alkohol tekintetben.)

Reggel nyolc körül értünk haza, a gyerekek már vártak minket, mármint Kari , Tomi és Marci...volt összesen 3 napunk kipakolni, rendet tenni, összeszedni magunkat, mert három nap múlva érkeztek az unokatesómék az ikerfiúkkal. Végül majdnem 7000 km-es lett az utazás. Este meg jót buliztunk a srácokkal, hogy akkor biztonságosan hazaértünk.

Nyaralás 2024, hatodik rész

 

Két napunk maradt mielőtt indulnunk kellett visszafelé. A konstans 34 fokok valahogy kimerítik az embert, na meg persze a sok alpok-túra is megtette a hatását, szóval az utolsó két napot lazán akartuk eltölteni, semmi különös. Feltétlenül be akartunk még ülni valahova egy rendes étterembe ebédelni-vacsorázni, amíg ezt megtehetjük Magyarországon. Úgyhogy a reggeli kávé mellett a teraszon elkezdtünk éttermeket keresni, hogy hova menjünk.

 Felmerült a szombathelyi étterem, ahol a régi barátomékkal ültünk be, de annyira nem volt jó, hogy oda vissza akarjunk menni. A kaja nem volt rossz, de különösebben kiemelkedő sem, a pincérek viszont kicsit már zavaróan közvetlenkedőek, bizalmaskodóak voltak, ami nem volt szimpatikus egyáltalán. Valami hangulatos, békebeli vidéki étteremre gondoltunk volna, ahol finomak és bőségesek az ételek....annak idején, mikor még otthon éltünk, elég sok ilyen helyet ismertünk.

Végül kigugliztunk egy olyan vendéglőt, ami pont ilyennek tűnt, ráadásul Jákon, ahova egyébként is el akartunk menni megnézni a híres Jáki Templomot. Igen régi és igen jelentős templomról van szó...tényleg nagyon szép kívül belül, de azért nekem többszöri nekifutásra sem sikerült teljes mértékben megemésztenem, hogy kétmilliárd forintért újították fel...kétmilliárd....kétezerszer egymillió....nah mindegy. Tényleg nagyon impozáns lett, körbejártuk kívül is, és belül is megcsodáltuk.

A templomtúra után pedig megkerestük a szóban forgó kisvendéglőt. Hamar megtaláltuk, tábla kint,nyitás 12:30, ekkor lehetett olyan délután három vagy fél négy. Autót leparkoljuk, megindulunk befelé. A teraszon ült egy középkorú hölgy, dohányzott és újságot olvasott. Jöttünkre felállt, és ránk nézve megkérdezte:

-        Mit szeretnének?

-        Kezicsókolom, arra gondoltunk megebédelnénk.

-        Ja, hát az ételre várni kell, hideg a sütő. Csak úgy a semmire nem kapcsolom be.

Itt már sejtettük, hogy ebből nem lesz kaja, de gondoltuk, mentsük, ami menthető, és így szólt Verus:

-        Akkor csak meginnánk egy kávét....

-        Ja, kávé az nincs, rossz a gép.

Úgyhogy szépen elköszöntünk a hölgytől, és hitetlenkedve ültünk vissza a kocsiba. Komolyan, mintha egy kabaréban lettünk volna. Sebaj, a gugli a barátunk, meg a baglyos izé...a tripadvisor....az. Találtunk ott még két éttermet, ami a leírás alapján jó lett volna. Az egyik zárva volt, a másiknál kb. 20 asztal kint a kerthelyiségben, mindegyik üres, az egyiknél ült két pincér, és cigiztek. Nyilván nem megyünk be egy szál vendégnek, annyi vendéglátós tapasztalatom azért van. Szégyen vagy nem, végül a burgerking-ben ettünk. Klímás, friss és finom a kaja, ráadásul arcpirítóan olcsó is. Ez van.

 Az utolsó napunkon úgy döntöttünk, hogy nem stresszeljük magunkat agyon a pakoláson: szépen lemegyünk a tóhoz strandolni, és majd este bepakoljuk a kocsit. Így is lett, de este hatkor is még olyan tűző nap volt, hogy a darazsaktól semmit nem tudtunk pakolni. Úgyhogy odabent a házban szépen mindent kockára raktunk, és sötétedéskor, amikor a darazsak elhúztak a gecibe visszavonultak, televágtuk a verdát a cuccainkkal. Tudtuk, hogy másnap jó hosszú utat kell megtenni, hiszen Feldkirchen-ig több mint 500 km várt ránk.

Másnap szépen teletankoltuk a kocsit a jó kis olcsó magyar benzinnel, és irány Németország. Úgy terveztük, hogy ebédelni egy osztrák vagy német mekiben fogunk, valahol középúton. Persze amit találtunk, az olyan minősíthetetlen volt....iszonyat tömeg, mocsok...mindegy, azért legalább ettünk valami meleget.

Feldkirchen-be a szállodához pont háromra értünk oda, ami ideális lett volna, hiszen a szoba háromtól foglalható. Igenám, de sajnos még nem volt kész, így várnunk kellett több mint egy órát. Sajnos pont Taylor Swift koncert volt a városban, ezért volt a csúszás. Végre megkaptuk a szobát, földszinten, full nem működő klímával persze...mindegy, gyorsan letusoltunk, és indultunk Hannáékhoz, hogy végre megint meggyömöszölhessük a kisunokánkat.

Nyaralás 2024, ötödik rész

 

A következő napra lazulós progit akartunk: strandolás, és este grillezés. Előtte Verussal kettesben beugrottunk Szombathelyre, mert én szerettem volna vásárolni közcsavarokat, és foglalatokat. Hozzá kell tennem, hogy pár nappal azelőtt tettem egy próbát a szombathelyi praktikerben.....de egyrészt senkinek halvány lila fogalma nem volt arról, mi az a közcsavar....másrészt nulla légkondicionálás volt az áruházban, és menekülni akartam kifelé minél gyorsabban. Úgyhogy gondoltam elmegyek ahhoz a céghez, ahonnan a praktiker is rendel. Hát sajnos ott sem volt hatvanas közcsavar. Amúgy semmi lényeges, csak ugye a hobby üveglámpáim miatt akartam volna. Mindegy, vettünk kaját, meg egy labdát a strandra, begyűjtöttük Benit a házból, és célba vettük a strandot.

Tök jó üres volt, alig voltak fürdőzők. Valamiféle küldetésnek véve a dolgot, merő szórakozásból körbetelefonáltam az ország villamos-szaküzleteit, és raktárait. Verusék már röhögtek rajtam, ahogy hetvenedszer búgom bele a telefonba, hogy 

" Jó napot kívánok, érdeklődnék, hogy horganyzott közcsavar, hatvanas méretben kapható-e önöknél??"

Sehol sem volt. Az egyik székesfehérvári bolt külön megnézte nekem, hogy tudna-e rendelni a központi raktárból, de közölte végül, hogy ja, ott sincs. Pár óra telefonálgatás után elengedtem a dolgot.

Miután kipacsáltuk magunkat, elindultunk haza, útközben megvettük a grilleznivalókat.

Persze, ahogyan az lenni szokott, túl sok minden finomságot vettünk, a felét sem ettük meg....füstölt karaván sajt-steak, kolbászkák, előrepácolt csirkemell...mellé az isteni osztrák tubusos mustár (gyerekkoromat idézi az íze!)....eszegettünk, iszogattunk, jól telt az este, hülyéskedtünk, előkerült a szivar meg a fuksz is, én meg játszottam a toniszopránót...:)

Másnap ismét támadtuk az Alpok-at. Ezúttal Mariazell volt a cél. Ez a település már az ókori Róma idejében is fontos volt: itt vezetett át a só-útvonala a rómaiaknak. A város neve onnan ered, hogy 1157-ben egy Magnus nevű szerzetes jött ide, akit a bencés apátságból küldtek, hogy a helyiek lelkipásztora legyen. Magnus hozta magával a kis faragott Mária szobrát is. Azonban egy szikla állta az útját, és nem tudott tovább haladni, mire ő a Máriához fordult segítségért, és imája meghallgatásra lelt: a szikla széthasadt, és ő folytathatta az útját. Amikor beért a településre, a főtéren egy farönkre tette a szobrocskát, és kis fa-kápolnát emelt köré (Maria in der zelle)....

Először szinte már szokásosan a sílifttel felmentünk a hegytetőre, ahol jól kiépített látogató-központot építettek. Étterem, játszótér, egy természetes és egy mesterséges tó, színpaddal sétaútvonallal, mindenféle szuper dologgal. A sílift egyébként egy hatalmas lebkuchen gyár mellől indul, isteni mézeskalács-illat lengi be a környéket.

Miután itt végeztünk, lejöttünk a sílifttel, és elsétáltunk a nagy templomhoz...Fűződik a helyhez egy érdekes magyar legenda is:

I.Lajos magyar király ellen a törökök 200 000 fős sereggel vonultak, akikkel szemben a 20 000 fős sereg helyzete szinte kilátástalan volt. Lajos ekkor az oltárán tartott Szűzanya kép előtt a magyarok védőasszonyához fordult imájával, hogy a nagy szükségben ne hagyja el Magyarországot. Ezután egy álmában megjelent a Boldogasszony, aki támogatásáról biztosította, avval hogy győzelem esetén Zellbe menjen és templomot építsen, és helyezze oda a képet. Felébredvén a mellén találta azt a Mária-képet, amelyet különben egy kis oltáron tartott. Ezt égi jelnek tekintve vonult a harcba, ahol hatalmas győzelmet aratott a törökök felett. Hálából seregével együtt felkereste Mariazellt, ahol hálája jeléül templomot építtetett, és odaajándékozta az arannyal és drágakövekkel díszített képet és sok más értékes, címerével ellátott kincset.

 

Akárhogy is, az itt lévő templom, Közép-Európa talán legjelentősebb Mária-kegyhelye, már a 12. század óta rendszeresen keresik fel abban bízva, hogy a csodatévő Szűzanya megsegíti őket. Ennek értelmében nagyon sok kegyhely-árusító üzlet van a templom körül, ahova egyébként még hátizsákkal sem lehet bemenni, külön erre a célra van egy csomagmegőrző, ahol 1 euróért ott hagyhatjuk a cuccainkat.

Maga a templom lélegzetelállítóan monumentális és szép, tényleg az ember azt se tudja, merre fordítsa a fejét, minden kis részlet szépen kidolgozott, díszes. A templomban több helyen volt kitéve kis elárusító pult, kis kegytárgyakkal, persellyel, és nem annyira diszkréten elhelyezett kamerákkal, amik csekkolták, hogy tényleg bedobja-e az ember az ellenértéket. Itt is vásároltunk persze. Ofkorsz fotózni tilos, de azért titokban csináltam egy képet...

Utána kisétáltunk a főtérre, és fagyizni akartunk volna, de az összes kápénkat elkegytárgyaztuk, viszont itt is ugyanaz volt, mint szinte mindenütt Ausztriában: csak kápé. Sehol nem lehet kártyával fizetni. A többedik ATM-mel végre sikeresen feltöltöttük a készpénzkészletünket,és jöhetett a finom fagyi.

Hazafelé, csak hogy véletlenül se unatkozzunk, megálltunk egy hihetetlen tisztaságú hegyi tónál lévő strandnál: az Erlaufsee-nél. Kempingszékek, törölközők, plédek elő, és irány a strand. Én nem fürödtem itt, de Verusék imádták. Beni azt mondta, életében nemfürdött még ilyen tisztaságú vízben. 2011-ben egyébként ezt a tavat választották meg Stájerország legszebb kirándulóhelyévé.

 Este miután lemostuk az út porát, Benivel megdumáltuk Verust, hogy nézzünk át a két házzal arrébb lévő „Judit borosháza” nevű vendéglátóegységhez, ahonnan esténként lehetett hallan, hogy megy a nagy mulatság. Szépen megöltöztünk, és átbattyogtunk. Itt aztán megismerkedtünk Judittal, aki egy elképesztően nagy forma. Hetvenpluszos, de nem néz ki annyinak, 30 éve csinálja ezt a helyet minden nyáron, osztrák vendégei vannak, általában csoportosan. Ezúttal is volt egy 10-15 fős csapat, meglett osztrák gazdák, traktorokkal (!!) , kicsit sem szomjasan. Judit gitárja kint az asztalon, néha felkapta, és énekelt-gitározott rajta az osztrákoknak, akik imádták. Persze mi sem maradtunk ki a jóból: Én előadtam egy amerikai western-nótát....lett sikerem, meg is tapsoltak. Beni is pöncögött valamit, közben rágyújtottam egy szivarra is. Valami boros-bodzás limonádét javasolt Judit fogyasztásra, úgyhogy olyat ittunk közben. Aztán az osztrákok nem kicsit beállva elmentek a traktorjaikkal....3-4 erősen ittas gazda/traktor....énekelve, kurjongatva....Nem mindennapi látvány volt, az tuti. Judit megkért minket, hogy ugyan, segítsünk már összeszedni a poharakat-üvegeket a vendégek után, hagy ne kelljen neki lépcsőznie annyit. Közösen felvittük az étterem-részhez a mosatlant, közben Judit mesélt az életéről. Hálából megkínált mindannyiunkat a saját pálinkájából, ami egyébként igen finom volt. Aztán lementünk vissza a kerthelyiségbe, és Benivel elénekeltük neki az Autumn Leaves-et angolul, ugyanis az egyik általa előadott szám pont ez volt, csak ő magyarul énekelte, a Zsolnai Hédi féle sanzon-verziót. Majdnem éjfélig beszélgettünk, aztán elfogyott az ital is, meg a szivarom is, elbúcsúztunk Judittól, és hazaballagtunk. Ezen a napon sem kellett altató.