Beni ballagása

 

Az utolsó középiskolai “graduation”-ön is túl vagyunk, a tegnapi napon volt Beni évfolyamának a búcsúztatása. 

Délre volt kitűzve az időpont a nagytemplomba. Kicsivel előbb indultunk, hogy legyen parkolóhely, de a sulinál betereltek minket az iskola udvarára, ahol leparkoltattak a sportpályából kialakított ideiglenes parkolóban. Innen sétáltunk át a templomba.

A szokásos menetrend szerint zajlott le a ceremónia.  A mise előtt szertartásosan kivonult néhány diák, és egy-egy darab -saját egyházközösségüktől hozott- követ tettek le az oltár elé. Ezután egy gyertyát vittek ki közösen, miközben a pap arról beszélt, hogy legyen ennek a gyertyának a fénye Jézus vezető lámpása az életükben, mindig mutassa a helyes irányt, és ahogy a hitük ereje sem, úgy ez a fény se hunyjon ki soha. Kicsit fura módon ezek után egy egyenruha-pulóvert is szertartásosan kivittek, és azt is letették az oltár elé.

Ezután következett a mise. Ezúttal a fő vezérfonal az volt, hogy az ifjúságnak milyen nagy az ereje, és hogy ne felejtse el senki, hogy mindenki volt fiatal. A fiatalok a jövő, ők viszik tovább az életet, ezért igen fontosak. Nyilván elhangzott szokásosan az is, hogy senki ne felejtse el honnan jött, és amíg élnek, mind ide fogják kötni őket ezek a gyökerek. Az életüknek a könyve igazán csak most kezdődik el.

A diákok különböző imákat olvastak fel, aminek a végén mindenki mondta kórusban, hogy „ Lord, graciously hear us”.  Közben diákok énekeltek-zenéltek, különböző darabokat adtak elő. Aztán jött a szokásos „Krisztus teste” ceremónia, amikor kivonult mindenki az ostyáért, közben szintén zenélt néhány gyerek. Aztán a szülők képviseletében beszélt egy anyuka (a James-é), mint képviselő. Beninek és a Colm nevű barátjának is volt egy előadásuk, Andre Bocelli és Celine Dion duettjét –The prayer- adták elő, Beni énekelte Bocelli részét...nagyrészt olaszul. Hidegrázósan szép volt. Tudom, mi elfogultak vagyunk, de akkor is Beni hangja hihetetlen bársonyos, zengő, erős, de mégis olyan diszkrét, a tér minden apró szegmensét betöltő hang. Azt kell mondanom, hogy rendszerint jöttek hozzánk gratulálni, hogy milyen fantasztikusan énekelt Beni.

Végül egy közös dalt énekeltek el a srácok, az is nagyon jól sikerült. Ezek után szépen átvonultunk az iskola nagytermébe, ahol az igazgató beszédet mondott. Az előző igazgatónő karizmatikusabb ember volt, ez a mostani idősebb férfi (a gyerekek csak Tall Paul-nak hívják) nem igazán volt a helyzet magaslatán. A végzősök csodálatos élő dudaszó kíséretében vonultak a vörös szőnyegen, a virágokból rakott árkád alatt, talán ez egyik legszebb része ez volt a ceremóniának.

A gyerekek képviseletében két diák is összegezte az elmúlt éveket, a tanároknak hatalmas virágcsokrokat nyújtottak át, és egyesével szólítva mindenkinek átadták a szokásos keménykötésű dossziét. Ezúttal is volt kisfilm, amiben az évek alatt gyűjtött sok élmény során készült fényképekből szemezgettek, nagyon hangulatos volt.

Után kicsit szabadabb lett a program, voltak frissítők, meg sütemények is kitéve, mindenki gratulált mindenkinek, és megvoltak a közös fotózások is. Persze a srácok szokásosan nekivágtak az estének és  bulikáztak együtt itt-ott.

Mi csak csendesen, itthon koccintottunk arra, hogy akkor az utolsó, hatodik gyerekünk is végzett itt, a templemore-i Our Ladys Gimnáziumban. Őrület, hogy rohan az idő. Beni két éves volt, amikor kiköltöztünk...Egyfelől jó dolog, hogy végre a középiskolával járó összes nyűgnek vége van...gondolok itt a folyamatos fizetnivalóktól kezdve az egyenruha-rendelkezésreálláson keresztül a rendezvényeken való részvételig mindenfélére. Szóval mindenezen kötelezettségeknek most vége lett. Másfelől természetesen kicst szomorú is, hiszen ez azt jelenti, hogy egy korszak lezárult az életünkben.

És persze jön egy másik. Forog a kerék.