Érdekes cikk-sorozatot mutatott Buddy ma reggel. Felnőtt gyerek-idős szülő kapcsolatról.
Nem, nem mi és a szüleink, hanem mi és a felnövő gyerekeink kapcsán került ez elő.
Hanna hivatalosan felnőtt. A kapcsolatunk más lett. Kb. egy éve kezdődött a változás: fokozatos leválásnak mondanám. Kimaradt a közös programokból, a testvéreivel is el kezdett távolságot tartani, értem ez alatt azt, hogy a legkisebbekkel már nem játszott annyit, a nagyobbakkal (Tomi-Kari) szemben meg kicsit olyan "én felnőtt vagyok-ti meg gyerekek" stílust vett fel, amitől ők meg hideglelést kaptak persze.
Sokat beszélgetünk vele, arról is, hogy mennyire más lesz az élete, ha már egyetemista lesz, és elköltözik itthonról, és hogy mi mindig a szülei leszünk, a testvérei is a testvérei, és a velük való jó kapcsolat mennyi mindenen segíti majd át.
Sajnos, mi kellően rossz példa vagyunk, hogy a szar gyerekkor és a sok testvéri sérelem mire képes, és milyen sok évbe telt az, míg pl. Buddy és bátyja képes emberi kapcsolatra. Vagy én és a tesóim.. :O A 6 tesómból eggyel van normális kapcsolatom.
Persze sokszor nem egyszerű egy másik "felnőttel" együtt élni, és mindenféle bántás nélkül konfrontálódni: pl. megértetni, hogy a gyerekeim az enyémek, és én nevelem őket. Tehát ha kimegyek a házból, akkor nem kell gyorsan megnevelni őket, pörölni, h pakoljanak össze a szobájukba és különben is, késő van, meg kell fürdeni.
Nehéz jól elmagyarázni, hogy ebből csak a gond van, holott őt a jószándék vezérelte. Hiszen én sérelmezem, h beleszól a dolgomba, a tesói sérelmezik, hogy neveli őket..
Igyekszem korrektül megértetni vele, hogy a felnőttség az még nem ez.
Mi azt az elvet valljuk, hogy hagyjuk, h ő vagdossa a köldökzsinórt, nem akarunk semmi olyat tenni, amivel mi vágnánk el vagy át. Szabályok vannak persze, de az ő esetében már nem az, h mikor feküdjön le, vagy hogy ezt vagy azt nem nézheti/olvashatja.. nagyjából szabad kezet kapott mindenben, és bár sokszor meresztem a szememet, hogy pl. hogyan öltözött fel :))) de azt hiszem nagyon nem sikerült elszúrni a dolgokat, mert jó ember lett.
A cikk mottója az volt, hogy "szeresd jól!"
Igyekszünk-igyekszünk.
És nem egyszerű erről írni sem, mert élőben eddig 3 embernek akartam volna mesélni/beszélgetni erről, de mikor odaérkeztem, hogy megváltozott a gyerek, akkor mind3 helyről az jött visszajelzésként, hogy "de jó ezt hallani" ... WTF?
Ja, hogy nekünk is nehéz ezen az új úton billegni, nemcsak másnak..? Hogy a mi gyerekünknek sem egyszerű dolog a felnőtté válás..?? A legutolsó esetnél már felhördültem, h basszus, ez így nem fair.. beszélgetni kéne róla, kidumálni, egymásnak segíteni, mint szülők, és okosakat tanácsolni, nem tocsogni abban, hogy hahhha, nem csak a mi szenvedünk.
Van még pár -mondjuk 20- évünk arra, hogy majd visszatekintve rájöjjünk, h mennyire volt kemény.
Nem is kemény, inkább furcsa és merőben új szituáció. De hát az egész szülőség az: tele új és ismeretlen helyzetekkel, amiket meg kell oldani, túl kell élni, úgy, hogy a legminimálisabban sérüljön meg a benne szereplő gyerek-szülő.
De az biztos, hogy mindketten nyugodtan alszunk: nincs bennünk amiatt aggodalom, hogy jajj, mi lesz belőle/vele.. vagy hogy hol járhat, kivel-mit csinál.. ?!
Hiszünk Benne és nagyon szeretjük. És együtt majd felnövünk ehhez az új helyzethez.
Nem, nem mi és a szüleink, hanem mi és a felnövő gyerekeink kapcsán került ez elő.
Hanna hivatalosan felnőtt. A kapcsolatunk más lett. Kb. egy éve kezdődött a változás: fokozatos leválásnak mondanám. Kimaradt a közös programokból, a testvéreivel is el kezdett távolságot tartani, értem ez alatt azt, hogy a legkisebbekkel már nem játszott annyit, a nagyobbakkal (Tomi-Kari) szemben meg kicsit olyan "én felnőtt vagyok-ti meg gyerekek" stílust vett fel, amitől ők meg hideglelést kaptak persze.
Sokat beszélgetünk vele, arról is, hogy mennyire más lesz az élete, ha már egyetemista lesz, és elköltözik itthonról, és hogy mi mindig a szülei leszünk, a testvérei is a testvérei, és a velük való jó kapcsolat mennyi mindenen segíti majd át.
Sajnos, mi kellően rossz példa vagyunk, hogy a szar gyerekkor és a sok testvéri sérelem mire képes, és milyen sok évbe telt az, míg pl. Buddy és bátyja képes emberi kapcsolatra. Vagy én és a tesóim.. :O A 6 tesómból eggyel van normális kapcsolatom.
Persze sokszor nem egyszerű egy másik "felnőttel" együtt élni, és mindenféle bántás nélkül konfrontálódni: pl. megértetni, hogy a gyerekeim az enyémek, és én nevelem őket. Tehát ha kimegyek a házból, akkor nem kell gyorsan megnevelni őket, pörölni, h pakoljanak össze a szobájukba és különben is, késő van, meg kell fürdeni.
Nehéz jól elmagyarázni, hogy ebből csak a gond van, holott őt a jószándék vezérelte. Hiszen én sérelmezem, h beleszól a dolgomba, a tesói sérelmezik, hogy neveli őket..
Igyekszem korrektül megértetni vele, hogy a felnőttség az még nem ez.
Mi azt az elvet valljuk, hogy hagyjuk, h ő vagdossa a köldökzsinórt, nem akarunk semmi olyat tenni, amivel mi vágnánk el vagy át. Szabályok vannak persze, de az ő esetében már nem az, h mikor feküdjön le, vagy hogy ezt vagy azt nem nézheti/olvashatja.. nagyjából szabad kezet kapott mindenben, és bár sokszor meresztem a szememet, hogy pl. hogyan öltözött fel :))) de azt hiszem nagyon nem sikerült elszúrni a dolgokat, mert jó ember lett.
A cikk mottója az volt, hogy "szeresd jól!"
Igyekszünk-igyekszünk.
És nem egyszerű erről írni sem, mert élőben eddig 3 embernek akartam volna mesélni/beszélgetni erről, de mikor odaérkeztem, hogy megváltozott a gyerek, akkor mind3 helyről az jött visszajelzésként, hogy "de jó ezt hallani" ... WTF?
Ja, hogy nekünk is nehéz ezen az új úton billegni, nemcsak másnak..? Hogy a mi gyerekünknek sem egyszerű dolog a felnőtté válás..?? A legutolsó esetnél már felhördültem, h basszus, ez így nem fair.. beszélgetni kéne róla, kidumálni, egymásnak segíteni, mint szülők, és okosakat tanácsolni, nem tocsogni abban, hogy hahhha, nem csak a mi szenvedünk.
Van még pár -mondjuk 20- évünk arra, hogy majd visszatekintve rájöjjünk, h mennyire volt kemény.
Nem is kemény, inkább furcsa és merőben új szituáció. De hát az egész szülőség az: tele új és ismeretlen helyzetekkel, amiket meg kell oldani, túl kell élni, úgy, hogy a legminimálisabban sérüljön meg a benne szereplő gyerek-szülő.
De az biztos, hogy mindketten nyugodtan alszunk: nincs bennünk amiatt aggodalom, hogy jajj, mi lesz belőle/vele.. vagy hogy hol járhat, kivel-mit csinál.. ?!
Hiszünk Benne és nagyon szeretjük. És együtt majd felnövünk ehhez az új helyzethez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése