Vajon hány bejegyzésem kezdődik úgy, hogy öregszem? Egyre több. Kicsit sem profán...mindegy, akkor is így van.
Van egy néhány olyan dolog, aminek jót tesz a kor. A bor, például. Vagy az olyan dolgok, amiknek érniük kell, és attól lesznek jobbak. Olyan lehet ez, mint a rakott krumpli vagy a Tiramisu. Jót tesz neki, ha hagyjuk összeérni az ízeket. Egymással kapcsolatba lépnek az összetevők, kiváltva ezzel bizonyos reakciókat. Új ízek, új képletek keletkeznek, amik szintén reagálva az együttes egésszel megintcsak változtatják az összképet.
És mire jó az egész? Úgyis meghalunk a nagy összeérés végén. Addig azonban akkor is van egy út, amin járunk. Mindig tanul az ember valamit, és mindig változik, ez is közhely.
Fontosnak tartom a hitelességet. Talán az egyik legfontosabb dolog az életben. Hiszen ha nem vagyunk hitelesek, akkor semmi sem igaz, vagy nem feltétlenül igaz, amit teszünk vagy mondunk. Ha önmagunkat nem vesszük komolyan, akkor minket nem is lehet komolyan venni. Ez valamiféle olyan axióma, amit mindenkinek éreznie kellene, de sajnos nem így van. Mindegy. Én meggyőződéssel vallom, hogy a kulcs a hitelességben van, lett légyen szó akár gyereknevelésről, akár életstílusról, akár célokról, akár fiozófiáról, akár zenéről, akár tanulásról, vagy akármiről. Ha hiteles vagyok, akkor tudok csak megvillantani olyat, ami igazi.
És ha valami nem igazi, arról 5 perc alatt kiderül, hogy nem az. És nem attól lesz valaki hiteles, hogy közönséges. A hitelesség továbbá nem alpáriság, nem bizalmaskodás, nem zavarbaejtés. A hitelesség az, amikor álszent hazudozás nélkül, vállalva a saját esendőségünket, őszintén tesszük a dolgunkat. Hiszek abban, hogy hitelesnek lenni jó. Még akkor is, ha nem kifizetődő. Még akkor is, ha kényelmetlen. Még akkor is, ha kellemetlen. Még akkor is ha fáj. Mert hosszú távon igenis kiadja azt, ami ajó benne.
Annak idején százszor könnyebb lett volna az életünk, ha az önérzetünk nem olyan érzékeny, mint amilyen volt. Nem kellett volna albérletből albérletbe hurcolkodni gyerkestül, nem kellett volna utcai harcosként küzdeni az alvilág peremén táncoló lakástulajok és az álszociális fasiszta hivatalok puskaporos világában. Könnyebb lett volna az életünk. Kellemesebb, problémamentesebb....jobb? Na az nem biztos. Mert így ahogy megtörténtek a dolgok, a poklok bugyrait kellett megjárnunk, de megtettük, és együtt tettük meg, egymásba kapaszkodva. Rövid eddigi életünkből tudnék olyan képeket villantani, hogy megrázó lenne. Vagy gusztustalan. Vagy erkölcsileg, morálisan elítélhető. Egy harc bizony juthat el oda, hogy két emberből csak az egyik éli túl. És akkor lesz egy vesztes, meg egy győztes. Egy halott és egy túlélő. Akkor és ott senkit sem érdekel sem a morál, sem más. Ilyen az élet.
Mi megtettünk mindent, hogy túléljünk, és túl is éltük. Együtt mentünk át a sok szaron, és együtt tettük jobbá az életünket. Ahogy most is együtt éljük meg az összes gondunkat, bajunkat, örömünket. És együtt terelgetjük a gyerekeinket. Hitelesek vagyunk számukra is. Ami egyébként most nekik nem feltétlenül tűnik jónak, hiszen mennyivel könnyebb lázadni egy olyan szülő ellen, aki nem hiteles....:) Ugye? Ha szúrom magam naponta, hiába szajkózom a gyereknek, hogy a drog csúnya dolog....persze ez egy súlyos sarkítás. De a lényeg benne van. Nyilvánvalóan nem lehet könnyű a mi gyerekünknek lenni, mert rajtunk baromi nehéz fogást találni. És a sokmindennek, ami mögöttünk van....a sok megtörtént dolognak mind ott van bennünk a nyoma. Nem vészes, de mint a szögek helyei a deszkakerítésben, amik megmaradnak, hiába húzkodjuk ki azokat..., úgy nekünk egy pillanat elég, és fel tudjuk idézni az életünk bármely korábbi szakaszát.
Hitelesek vagyunk önmagunk számára is. A gyerekeink számára is. És azok számára is, akik ismeretlenül, vagy ismerősen, de olvassák ezt a blogot, ezáltal kurtán-furcsán, egyedi, de nyilván mégis általános módon, betekintést nyernek a gondolatvilágunkba.
Van egy néhány olyan dolog, aminek jót tesz a kor. A bor, például. Vagy az olyan dolgok, amiknek érniük kell, és attól lesznek jobbak. Olyan lehet ez, mint a rakott krumpli vagy a Tiramisu. Jót tesz neki, ha hagyjuk összeérni az ízeket. Egymással kapcsolatba lépnek az összetevők, kiváltva ezzel bizonyos reakciókat. Új ízek, új képletek keletkeznek, amik szintén reagálva az együttes egésszel megintcsak változtatják az összképet.
És mire jó az egész? Úgyis meghalunk a nagy összeérés végén. Addig azonban akkor is van egy út, amin járunk. Mindig tanul az ember valamit, és mindig változik, ez is közhely.
Fontosnak tartom a hitelességet. Talán az egyik legfontosabb dolog az életben. Hiszen ha nem vagyunk hitelesek, akkor semmi sem igaz, vagy nem feltétlenül igaz, amit teszünk vagy mondunk. Ha önmagunkat nem vesszük komolyan, akkor minket nem is lehet komolyan venni. Ez valamiféle olyan axióma, amit mindenkinek éreznie kellene, de sajnos nem így van. Mindegy. Én meggyőződéssel vallom, hogy a kulcs a hitelességben van, lett légyen szó akár gyereknevelésről, akár életstílusról, akár célokról, akár fiozófiáról, akár zenéről, akár tanulásról, vagy akármiről. Ha hiteles vagyok, akkor tudok csak megvillantani olyat, ami igazi.
És ha valami nem igazi, arról 5 perc alatt kiderül, hogy nem az. És nem attól lesz valaki hiteles, hogy közönséges. A hitelesség továbbá nem alpáriság, nem bizalmaskodás, nem zavarbaejtés. A hitelesség az, amikor álszent hazudozás nélkül, vállalva a saját esendőségünket, őszintén tesszük a dolgunkat. Hiszek abban, hogy hitelesnek lenni jó. Még akkor is, ha nem kifizetődő. Még akkor is, ha kényelmetlen. Még akkor is, ha kellemetlen. Még akkor is ha fáj. Mert hosszú távon igenis kiadja azt, ami ajó benne.
Annak idején százszor könnyebb lett volna az életünk, ha az önérzetünk nem olyan érzékeny, mint amilyen volt. Nem kellett volna albérletből albérletbe hurcolkodni gyerkestül, nem kellett volna utcai harcosként küzdeni az alvilág peremén táncoló lakástulajok és az álszociális fasiszta hivatalok puskaporos világában. Könnyebb lett volna az életünk. Kellemesebb, problémamentesebb....jobb? Na az nem biztos. Mert így ahogy megtörténtek a dolgok, a poklok bugyrait kellett megjárnunk, de megtettük, és együtt tettük meg, egymásba kapaszkodva. Rövid eddigi életünkből tudnék olyan képeket villantani, hogy megrázó lenne. Vagy gusztustalan. Vagy erkölcsileg, morálisan elítélhető. Egy harc bizony juthat el oda, hogy két emberből csak az egyik éli túl. És akkor lesz egy vesztes, meg egy győztes. Egy halott és egy túlélő. Akkor és ott senkit sem érdekel sem a morál, sem más. Ilyen az élet.
Mi megtettünk mindent, hogy túléljünk, és túl is éltük. Együtt mentünk át a sok szaron, és együtt tettük jobbá az életünket. Ahogy most is együtt éljük meg az összes gondunkat, bajunkat, örömünket. És együtt terelgetjük a gyerekeinket. Hitelesek vagyunk számukra is. Ami egyébként most nekik nem feltétlenül tűnik jónak, hiszen mennyivel könnyebb lázadni egy olyan szülő ellen, aki nem hiteles....:) Ugye? Ha szúrom magam naponta, hiába szajkózom a gyereknek, hogy a drog csúnya dolog....persze ez egy súlyos sarkítás. De a lényeg benne van. Nyilvánvalóan nem lehet könnyű a mi gyerekünknek lenni, mert rajtunk baromi nehéz fogást találni. És a sokmindennek, ami mögöttünk van....a sok megtörtént dolognak mind ott van bennünk a nyoma. Nem vészes, de mint a szögek helyei a deszkakerítésben, amik megmaradnak, hiába húzkodjuk ki azokat..., úgy nekünk egy pillanat elég, és fel tudjuk idézni az életünk bármely korábbi szakaszát.
Hitelesek vagyunk önmagunk számára is. A gyerekeink számára is. És azok számára is, akik ismeretlenül, vagy ismerősen, de olvassák ezt a blogot, ezáltal kurtán-furcsán, egyedi, de nyilván mégis általános módon, betekintést nyernek a gondolatvilágunkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése