Így, csupa nagy betűvel :)
Az életem mindig a gyerekekről szólt...azt hiszem. Már persze a felnőtt életem. Nincs is annál csodálatosabb dolog, mint a szerelmemtől egy gyerek. Aki kettőnk testéből és lelkéből születik meg. Aki magában hordoz mindkettőnket. Akiben egyszerre szerethetem a szerelmemet és magamat. Akinek van gyereke, az tudja. Ismeri azt a semmi máshoz sem hasonlítható érzést, amikor felsír az újszülött. A legkeményebb macsónak is könny szökik a szemébe. És ez csak a kezdet, mert a kisbaba felcseperedik, és a sok csoda csak egyre nő, ahogy megtanul járni, beszélni, ahogy mosolyog, ahogy szeret. Mi egyéb lehetne az élet értelme, ha nem a gyerekeink. Persze hogy az.
A legidősebb gyerekünk már nem gyerek. Még az...de már nem. Már felnőttnek számít, hiszen elmúlt tizennyolc. Érdekes megélni. Én nem olyan vagyok, mint amilyennek általában mások látnak :) Azt mondták az ismerősök, hogy húú, majd baltával fogom felhasogatni a fiút, aki csak rá is néz az én nagylányomra, nemhogy hozzá nyúljon egy ujjal is. Hát én ezt (is)másképp gondoltam/gondolom. Semmi bajom a szexualitással, az élet egyik nagy ajándékának tekintem, amit ki kell élvezni, minél jobban. természetesen ésszel....okosan. Ahogy az ember mondjuk süteményt eszik. Kulturáltan, villával, kistányérról, mértékkel, megadva a módját. Nem gyászkeretes körmökkel, szutykos kézzel a süteményes tálba nyúlva, szétkenve-barmolva mocskolva. Na. :) Nem cizellálom tovább. Szóval én aztán dehogy sajnálom a gyerekemtől a süteményt. De visszakanyarodva a mondanivalómhoz....én nem úgy élem meg, hogy hajjaj, milyen kegyetlen az élet, felnőtt a gyerekünk, el fog majd költözni, stb stb. Nekem valahogy az az üzenete a dolognak, hogy bizony itt az ideje felismerni, hogy a gyerekeink tényleg felnőnek egyszer mind, és elkezdik élni az életüket maguk tovább. És akkor itt leszünk mi ketten Verbénával. És ha az életünk kizárólag a gyerekekről és csak is róluk szól, akkor elkerülhetetlenül megyünk elébe a koton szindrómának. Arra gondolok, hogyha a gyerekek eltűnnek az életünkből, a mindennapjainkból, akkor céltalannak, hiábavalónak, üresnek és értelmetlennek érezhetnénk az életünket. Asszem. Már ha ugye ha csak róluk szólna minden.
De nem fog. Mert az élet bizony Rólunk is szól :) És ez jó. Jó, hogy ezt felismertem, jó, hogy látom, hogy képes vagyok előre nézni, és tele vagyok szuper tervekkel, elgondolásokkal az elkövetkezendő 100 évre minimum :D
Az életem mindig a gyerekekről szólt...azt hiszem. Már persze a felnőtt életem. Nincs is annál csodálatosabb dolog, mint a szerelmemtől egy gyerek. Aki kettőnk testéből és lelkéből születik meg. Aki magában hordoz mindkettőnket. Akiben egyszerre szerethetem a szerelmemet és magamat. Akinek van gyereke, az tudja. Ismeri azt a semmi máshoz sem hasonlítható érzést, amikor felsír az újszülött. A legkeményebb macsónak is könny szökik a szemébe. És ez csak a kezdet, mert a kisbaba felcseperedik, és a sok csoda csak egyre nő, ahogy megtanul járni, beszélni, ahogy mosolyog, ahogy szeret. Mi egyéb lehetne az élet értelme, ha nem a gyerekeink. Persze hogy az.
A legidősebb gyerekünk már nem gyerek. Még az...de már nem. Már felnőttnek számít, hiszen elmúlt tizennyolc. Érdekes megélni. Én nem olyan vagyok, mint amilyennek általában mások látnak :) Azt mondták az ismerősök, hogy húú, majd baltával fogom felhasogatni a fiút, aki csak rá is néz az én nagylányomra, nemhogy hozzá nyúljon egy ujjal is. Hát én ezt (is)másképp gondoltam/gondolom. Semmi bajom a szexualitással, az élet egyik nagy ajándékának tekintem, amit ki kell élvezni, minél jobban. természetesen ésszel....okosan. Ahogy az ember mondjuk süteményt eszik. Kulturáltan, villával, kistányérról, mértékkel, megadva a módját. Nem gyászkeretes körmökkel, szutykos kézzel a süteményes tálba nyúlva, szétkenve-barmolva mocskolva. Na. :) Nem cizellálom tovább. Szóval én aztán dehogy sajnálom a gyerekemtől a süteményt. De visszakanyarodva a mondanivalómhoz....én nem úgy élem meg, hogy hajjaj, milyen kegyetlen az élet, felnőtt a gyerekünk, el fog majd költözni, stb stb. Nekem valahogy az az üzenete a dolognak, hogy bizony itt az ideje felismerni, hogy a gyerekeink tényleg felnőnek egyszer mind, és elkezdik élni az életüket maguk tovább. És akkor itt leszünk mi ketten Verbénával. És ha az életünk kizárólag a gyerekekről és csak is róluk szól, akkor elkerülhetetlenül megyünk elébe a koton szindrómának. Arra gondolok, hogyha a gyerekek eltűnnek az életünkből, a mindennapjainkból, akkor céltalannak, hiábavalónak, üresnek és értelmetlennek érezhetnénk az életünket. Asszem. Már ha ugye ha csak róluk szólna minden.
De nem fog. Mert az élet bizony Rólunk is szól :) És ez jó. Jó, hogy ezt felismertem, jó, hogy látom, hogy képes vagyok előre nézni, és tele vagyok szuper tervekkel, elgondolásokkal az elkövetkezendő 100 évre minimum :D
2 megjegyzés:
Ezt olyan gyönyörűen írtad meg:)))
:) Köszönöm....
Megjegyzés küldése