Hazafelé készülőve

Holnapután indulunk Magyarországra. Durván 11 hónap után. Ambivalens érzéseim vannak. Várom is, meg nem is. Kicsit úgy érzem erősen útkeresési fázisban vagyunk még mindig, és talán leszünk is az elkövetkezendő években. Egyikünk sem azt csinálja, amit szeretne, de egyelőre ez ellen nem tudunk tenni. Tudomásul vesszük, hogy áldozatokat kell hozni mindannyiunknak a közös szekér haladása érdekében. Várom a hazautat, mert nagyon hiányzik:

- Brunci

- A kertben eltöltött kávézgatás, a napozóágyon fekve, nézve a boldogan pancsoló, csúszdázó kölyköket.

- A ágyam (igen, az a sokat szidott, OSB lappal megtákolt, nyomorult, öreg ágy….: )

- Az emberek…a helyek…..a szagok….a már ebben a blogban is leírt „életünk másik fele”, ami ott maradt Magyarországon. A hullámzó búzamezők, az akácfa nehéz illata, a Balaton szaga reggel, a vajas kifli, a zacskós kakaó, a túrórudi, a szilvásgombóc, a macisajt és a tökfőzelék.

Ami viszont egyáltalán nem hiányzik:

- Az anyósom

- A legyek, a darazsak, az egerek, a böglyök.

- Az országra most annyira jellemző nehéz helyzet….a munkanélküliség, a megszorítások, a megemelt benzinár….ezt utálom, mert az embereket eléggé beszűkíti, ha anyagi gondjaik vannak. Tapasztalatból tudom sajnos.

- A hangnem….a hangnem a bevásárlóközpontokban, a postán, a hivatalban, az okmányirodában, az utcán….mindenütt. Azt hiszem, sok mindent el lehet mondani az írekre, de 95%-ban ezeken a helyeken rendkívül kedves és nyugodt embereket találunk. Nem pedig megkeseredett, férfigyűlölő, előző rendszerből itt ragadt csökevényeket.

- A közlekedési kultúra hiánya. Itt ha az autós meglátja az úttest közelében az embert, már meg is áll. Én is, mi is így teszünk, és meg kell mondjam, kifejezetten üdítő élmény ilyennek lenni. Otthon egyáltalán nem tetszett az, hogy nem merem kiengedni a gyereket a játszótérre, mert át kell menni az úttesten, és rettegek, hogy valami őrült elcsapja Őket kocsival, vagy hogy az emberek azokat a dolgokat is szűkmarkúan mérik, amik pedig nem kerülnek semmibe. Egy mosoly például….tudom, érzelgős, giccses, elcsépelt és közhely. Akkor is így érzem.

Szóval több szempontból is érdekes lesz ez a kaland. Kíváncsi vagyok, melyikünk hogy éli meg.
Hannus kérdezte a gyerekeket, ki mit szeretett legjobban a Magyarországi életünkben…Marci azt felelte, hogy majdnem mindig reggelizhettek odakint a kertben :D Hát ez itt asszem sosem fog összejönni…mondom, mindannyiunknak áldozatot kell hozni.