A novemberünk...

Konkrétan elrohant, és hihetetlen, de tényleg nem volt szinte egy nyugodt percünk sem, hogy valamelyikünk leüljön ide a bloghoz.

Élünk, jól vagyunk már,  Beninek  volt egy durvább asztmás rohama, sajnos, extra gyógyszert kellett szednie, nekünk meg egy fasza gyomorrontásunk, most pedig Alan fázott meg kicsit, de tényleg, semmi komoly.

A kezemmel két hétig itthon maradtam, 10 napig vérzett, a kötés-csere felért egy durvább szülés élménnyel, holnap lesz negyedik hete, hogy levágtam, már van rajta szinte teljesen új bőr, érzékeny még, így spéci ujjvédővel dolgozok. 

Nem tudom, hogy írtuk-e, de Marci kínai útjának az úti költségét nekünk kell fizetni, meg az azzal járó extra kiadásokat, plusz a vízum díját is.

Ez kb 1000 euró lesz, a költőpénzzel együtt. Megy a tologatás, hogy hogyan szervezzük meg, mert sok pénz, de kihagyhatatlan, örök élmény lesz a gyereknek.

Mivel a repjegyeket karácsony előtt akarják megvetetni velünk, átvariáltunk mindent, pl úgy döntöttünk, hogy egymásnak nem veszünk semmit, januárban elmegyünk arra a country koncertre Galway-be, ott is alszunk, az lesz az ajándékunk egymásnak.

Voltunk ebben a hónapban is kicsit hegyet mászni, annak ellenére, hogy szinte egész hónapban esett az eső..illetve egy nap esett a hó is.

Megünnepeltük Marcikánk neve napját, de idén nem sütöttem (magyar) libát, hanem libazsírt ettünk.. végülis azt nem mondja a közmondás, hogy melyik részét kell enni.. Kari és Jancsi pedig meglepték őt, laza, 12 darab brutál finom Off Beat fánkkal köszöntötték fel.

Lars pedig 5 éve van velünk.. 

Október vége

A kis egyhetes lazításunk után igencsak besűrűsödött  a tér körülöttünk.
Hogy sorban menjek előre, megvolt akkor a 27. házassági évfordulónk is, ugyanolyan esős volt az idő, mint azon a napon, amikor egybekeltünk.
Életünk legmeghatározóbb és az egyik legszebb napja volt :) Utálom, mikor a hosszú házasságról úgy beszélnek az emberek, ahogy. De tisztában vagyok a számok törvényével, és sajnos tudom, hogy nem az a fajta kapcsolat a jellemző, amilyen a miénk. Sajnos. Vicces lehet, de bár például vittünk könyveket erre az egy hétre, de egy árva sort sem olvastunk még akkor sem, amikor a szálloda medencéje mellett heverésztünk, mert igen, 27 év után sem fogy el a téma soha. Közhely, de igaz, hogy a legjobb (és lassan már az egyetlen) barátai lettünk egymásnak.

Elfogadjuk egymás rigolyáit, már ha van egyáltalán, tiszteljük a másik véleményét, vagy módszerét, és - óriási dolog, csak mondom- képesek vagyunk a mai napig együtt főzni a konyhában, akár úgy, hogy Verus főz, és én vagyok a "kitchen porter", akár fordítva. Órákig el tudunk ülni egymás mellett és beszélünk bármiről, és egyszerűen képtelen vagyok nemhogy azonosulni, de megérteni sem azzal/azt a frázist, hogy hát ilyen idős házasságnál már nincs miről beszélgetni egymással, meg csak megszokásból van együtt a házastársával az ember. Frászkarikát.  

Pedig az életünk nem egy sétagalopp. Tény, hogy momentán semmi okunk a panaszra, de ahol vagyunk, amit elértünk, azt nettó saját magunknak köszönhetjük, hiszen 11 évvel ezelőtt mi úgy jöttünk el otthonról, hogy nemhogy segíteni nem segített senki, de még igyekeztek belénk is rúgni sokan, arról nem beszélve, hogy még a saját szüleink is annak drukkoltak, hogy bukjunk el. A legnagyobb dolognak nem vagyoni vagy tárgyi értéket tartok, hanem hogy sikerült/sikerül megcsinálnunk azt, amit akartunk: hogy a gyerekeink nagyobb sansszal indulhassanak el az életben, hogy nekik könnyebb legyen a boldogulás, mint nekünk lett. Nem kérdés, hogy aki szereti a gyerekeit, azt szeretné, hogy mindegyik, jól szituált, a társadalom által minél jobban megbecsült és annak értékes tagjaként élje le az életét. Mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a gyerekeink ezen az úton indulnak el mind. Jó, még nem vagyunk a végén, de látjuk, hogy milyen szépen halad a sor, és ez többet ér minden anyagi vagy bármilyen más dolognál. Mert ahonnan mi jöttünk, ott nem ez volt a jövőkép. Jó sokáig volt a perspektíva sötét, és mi egymásba kapaszkodva ki tudtunk jönni abból a körből. Igen, ez gyakran jár azzal, hogy aki abban a körben marad, az kifordul mellőlünk, hiszen a mi sikerünk jelentheti az ő kudarcát is, de igazából ez mindenkinek egy saját hitvallás. Ha a hozzám közel álló sikerének nem tudok örülni, hanem irigykedve utálom érte, az engem minősít. Kell egyfajta jellembéli érettség, egyfajta személyiségbeli attitűd, hogy az ember képes legyen örülni a mások sikerének, vagy boldogságának. Hogy ne irigy, hanem büszke legyen rá. És ez nem mindenkinek megy.

Szóval a lényeg, hogy a mi szerelmünk örök, és soha nem múlik el :)

Időrendben a következő sztori már nem ilyen jó: Verus a munkahelyén levágott egy kis darabot a hüvelykujjából :-(....Elvitték orvoshoz, ellátták a sebet, de baromira fáj szegénynek, és nyilván be van korlátozva ezáltal az, hogy mit tud csinálni és mit nem.
Hétfőn kell újra menni, akkor átkötik neki, eg megnézik. Én egy kicsit dühös vagyok, mert úgy gondolom, ez az egész nem történt volna meg, ha elég dolgozó van az aktuálisan akár 800 tanulóhoz, és ha a sok kurvára kvalifájd séfasszony nem lenne lusta és lassú, hogy a munka úgy haladjon, ahogy kellene haladnia. Mindegy, ezen ugyebár változtatni nem tudunk, maximum zsünnyögünk rajta egy keveset.
Szóval most Verus itthon, kényszerpihenőn.

Tegnap est volt a Halloween, szutyok, esős idővel, ami érződött is a kölykök látogatásán: Ebben a retek időben csak a nagyon elvetemült, kőkemény kisgyerekek jöttek. Krokodiljelmezben, szörnynek sminkelve,...és csatakosra ázva. Aranyosak voltak egyébként, mint mindig. Viszont a kurva petárdák folyamatosan szóltak, csóró kutya az ölünkbe ugorva reszketett végig minden egyes pukkanást, ami behallatszott a házba. Aztán amikor már késő este lett, elültek a zajok. Kiengedtük a hátsókertbe pisilni, de kb 5 perc alatt nyoma veszett. Képes volt kikaparni magát, alagutat ásott az oldalkapu alatt, és dezertált :-o

Másfél órás keresés vette kezdetét, Jancsi és én kocsival mentünk mint az őrültek (tekintsünk el az elfogyasztott 4-5 gintonictól :-/), lehúzott ablakkal a kutya nevét ordítozva, Kari biciklivel ugyanez, Beni kisiírt szemmel gyalog, zseblámpával, Verus meg itt a ház előtt tartva a frontot. Marci kimaradt a "buliból", mert a haverjaival volt programja...Minden utcán lévő embert kifaggattunk, egy valaki látott egy fekete kutyát a hotelnél, de nem találtuk ott sem. Aztán egyszercsak hívott Verus, hogy hazajött a csavargó. Addigra már persze itthonról mindenféle facebook-csoportba kirakta már a fényképét, nem akart tétlenül várni, valaki már jelentkezett is egy hasonló kutyussal 100km-re tőlünk, hogy lehet-e hogy olyan messzire elszaladt Lars...  

Már lelki szemeink előtt láttuk a nyomorult állatot elütve, szakadó esőben, full-fekete bundával meddig tart, hogy egy autó nekimenjen....de szerencsére megúsztuk, és meg is fogadtuk, hogy ha ilyen van, 24 órás felügyeletet kap a kutyánk, még a saját, elvileg zárt kertünkben is.

Costa del Sol - utinapló, negyedik rész

Az afrikai kirándulásunk utáni napon Malaga volt a megcélzott helyszín. Itt landoltunk, és innen is fogunk hazarepülni, de kíváncsiak voltunk magára a városkára is. Reggeli után összeszedtük magunkat és el is indultunk. A kocsit letettük egy parkolóban, és gyalogosan elindultunk. Megkerestük a nagyon híres bikaviadal arénát, és feltett szándékunk volt, hogy belülről is megnézzük (ez csak 1,8 € lett volna fejenként), de néhány másik kerengő turistával egyetemben megállapítottuk, hogy ez nem fog menni, ugyanis éppen felújítják.

Sebaj, akkor másszunk fel a sziklákon magasodó erődre, mert azt olvastuk, hogy onnan nagyon szép a kilátás. Hát bizony, lélegzetelállító volt a kilátás is, meg mondjuk azért sem volt könnyű lélegezni, mert kábé a tüdőnket kiköptük, mire felcaplattunk a Gibralfaro-ra. Kifejezetten sok turista volt itt is, mindenki a csodálatos kilátást bámulta, a kikötőt, az arénát, és a gyönyörű növényzetet.

Miután leereszkedtünk, a sétálóutcán barangoltunk kicsit, megnéztük a katedrálist, majd beültünk egy kávéra-smoothie-ra egy kávézóba.

Hazafelé ahogy mentünk  a fizetős pista nem fizetős részén....(mert ahol fizetni kell, ott ki van írva, hogy autopista :)) láttuk a teleferrico kis kabinjait, amint felettünk átsiklanak és eltűnnek valahol a hegyek mögött. Nagyot gondolva letértünk az útról, és beütöttük a kisautó navigációjába, hogy teléferrico.....fél óra autókázás után meg is találtuk a helyet. Kettőnknek harmincegynéhány € volt a jegy, viszont a kis kabinba csak ketten ültünk bent, nagyon hangulatos volt. Nem úgy, mint például Déva váránál, ahol sorban állás után is állva, 50 fokban heringszerűen egymásra préselt emberek között kell az utat megtenni. Itt három kilométer hosszan megy felfelé a kabin, valami eszméletlen kilátással, az autópálya felett, egész fel a hegyek tetejéig.

Onnan még kis sziklákba vájt lépcsőkön egész fel lehet menni a tetőre, ahol valami elképesztő kilátás nyílik az egész Costa del Sol-ra. Lefelé ereszkedve vettük észre, hogy odalent valamiféle madárházak vannak, keselyűkkel, meg sasokkal, és ahogy mentünk le, láttuk, hogy színpadszerűen padok vannak lerakva, és egyre több ember gyűlik össze. Valami skandináv csoport volt, és kiderült, hogy minden nap 11-kor és 4-kor sas-bemutató van, ami benne van a jegy árában is. Úgyhogy mivel pont háromnegyed négy volt, beültünk mi is. A srác elmondta, hogy mivel nagyon erős a szél, ezért csak egy rövid bemutató lesz. A kollégája felvitte a sast a hegy tetejére, ott elengedte, itt lent meg a színpad előtt valami rókaprémet ráncigáltak, amire a sas odafentről lecsapott. Nagyon érdekes élmény volt, sosem láttunk ilyet még, ennyire közelről.

Utolsó teljes napunkon elhatároztuk, hogy megnézzük az Estepona-i beach-et, merthogy pont itt még nem jártunk, holott ez a partszakasz esett a szállodához a legközelebb. Okosan a Carrefour ingyenes parkolójában tettük le a gépsárkányt, és innen sétáltunk le a partra.

 Amúgy nagyon jó volt az idő, a nap sütött veszettül, a tenger vize csillogott, az egész látvány olyan volt, mint egy képeslap. Kis séta után beültünk kávézni az egyik teraszra, és onnan csodáltuk a látványt.

A carrefourban megvettük még amit szerettünk volna, aztán továbbálltunk, és egy Manilva nevű kis tengerparti városkánál parkoltuk le a kocsit. Itt egymást érték a part menti vendéglátóhelyek, de még egy Burger King is volt.... Ledobtuk a cipőnket, és bokáig a tengerben sétálva mentünk, itt kellemes homokos volt a part. Nagyon érdekes volt, hogy tele volt a part fura kis műanyagnak látszó tasakokkal. Először azt hittem széttört üvegszilánkok, aztán hogy valami zacskó...de mindegyik tasakban mintha valami apró állatka lett volna, és túl sok volt belőle ahhoz, hogy valami ember által eldobált dolog lenne. Fogalmunk nem volt, miféle állat lehet ilyen műanyagszerű tasakban, ez azóta is rejtély maradt :)

Végül beültünk az egyik helyre, ittunk egy kávét, Verus evett a fagyikelyhet is. Velünk szemben a tenger, tökéletes időjárás, mi kellhet még? Kiélveztük az időt, majd a hotel felé vettük az irányt, de Verus azt mondta, hogy olvasott egy közeli kis hegyi faluról, nincs messze, nézzük meg, állítólag nagyon cuki kis tipikus andalúz hegyi falu. Így tehát előbb Casares felé vettük az irányt.

Csodás volt az út, és a város elképesztő látványt nyújtott. Az épületek a hegyoldalba voltak beépítve, hófehér mind...és autóval be sem lehet hajtani. Az út a falunál egy parkolóházba fut be, ahol 7 szinten lehet ingyen parkolni. Letettük a kocsit, és lifttel (Tisztára mint Monte Carlo) felmentünk a városba. Siesta ideje volt, szóval pár lézengő turistán, és néhány bringás kiskölykön kívül nem volt senki az utcákon, viszont isteni húsleves illata lengte be az apró kis utcácskákat. Lépcsők, rejtett is alagutak, kanyargó, egyszemélyes járdák mindenhol. Nagyon furcsa, szürreális és nagyon hangulatos hely volt.

Kisétáltuk magunkat, és visszaindultunk a szálloda felé.

Másnap volt az utolsó napunk, este nyolc körül indult a gépünk vissza Malagából. Addig is igyekeztünk okosan kihasználni az időt, és kinéztünk a térképen egy állítólag nagyon szép helyet, egy víztározót. Ugyan nem volt közel, de ráérünk, legalább autózunk egy kicsit. Útközben azért a tengerparton is megálltunk, egy tündéri kis helyen, Torre del Mar volt a hely neve. A parton pálmafák, köztük a repkedő, színes papagájok, akiket lencsevégre ugyan nem lehetett kapni, de a hangjukat folyamatosan hallhattuk.

Megittunk egy isteni kávét az egyik kis kávézóban, és elindultunk fel a víztározóhoz.

Az út egy ideig nagyon szép volt, egy kanyonon át vezetett, csodálatos volt a kilátás, aztán viszont elég unalmassá vált. Igaz, néha a távolban feltűntek a hófödte hegycsúcsok....na végül odaértünk a helyhez, de látnivaló semmi nem volt. A tó kiszáradt, valahol messze láttuk, hogy van benne víz, de igazából elég csalódás volt. 

Sebaj, azért lőttünk pár fotót, és elindultunk vissza a malagai reptér felé.

Teletankoltuk a kocsit, és leadtuk a kölcsönzőben. Szuper kedvesek voltak, kivittek egy busszal a reptérre, ahol el kellet töltenünk 3-4 órát az indulásig. Nem is baj, hogy ilyen sok időnk volt, ugyanis rengetegen voltak. Legalább 20 helyen folyt a security check, és hosszú sorok kígyóztak mindnél. Túljutottunk rajta sikeresen, majd a burger king-nél lecsüccsentünk, ittunk egy sört meg ettünk egy burgert, és csak úgy léteztünk kábé másfél órán át. Ilyenkor ugye meg kell várni, hogy kiírják, melyik kaputól fog indulni a gép, addig úgysem tudunk menni semerre.

Aztán eljött az idő, hogy ki lett írva minden, szépen beálltunk a sorba, és lassan, bár feljutottunk a gépünkre. Végig tiszta időben jöttünk, minden várost lehetett látni Spanyolországból, nagyon szép látvány volt. Nem adják vissza a képek, de azért ide teszek párat :)

Szerintem az utolsó gép volt, ami érkezett Dublinba, mert valahova hátra állt meg a "Remízbe"...és 25 percen keresztül várnunk kellett a buszra, ami kivitt a terminálhoz. Úgyhogy eléggé elcsigázottan, de azért csak megérkeztünk. Örömmel ültünk be a jó kis Priusba (Mennyivel jobb azért ezt vezetni!), és hajnal fél kettőre haza is értünk. A gyerekek aranyosak voltak, mert megvártak minket, hogy üdvözölhessenek :)