Kilenc éve valahogy ilyentájt érkeztünk ide ki Írországba. A nagy Magyar Valóságból, ami azóta még tovább haladt abba az irányba, ami nekünk már 2008-ban sem nagyon jött be. Mint minden évfordulón, most is ahogy leírom, és elgondolkozom rajta, tényleg, mennyi is kilenc év...olyan soknak tűnik. De annyira gyorsan elszállt! Beni két éves volt, most 11. Még beszélni sem tudott, most meg már utolsó éves a kissuliban. Nyolcan kezdtük, de ma már szinte csak három gyerek él velünk. Hanna már évek óta Münchenben él, Tomi egy hónap múlva költözik el, Kari meg már Augusztus óta felköltözött Dublinba. Őrület, hogy megy az idő, biztosan úgy van ez, hogy ahogy öregszünk, és realizáljuk, hogy egyre kevesebb van, annál inkább szembetűnőbben kevés az a kevés....
Emlékszem, hogy terveink szerint 1,2, esetleg három évre gondoltunk, aztán tessék, kezdjük a tizedik évünket. Ambivalens érzések, mert egy csomó jó dolgot is jelent ez, de hazudnék, ha azt írnám, csak rózsaszín a kép teljes mértékben. Egy általam elképzelt tökéletes világ azért másmilyen lenne. Igaz viszont, hogy már elég régóta úgy éljük az életünket, hogy szemrebbenés nélkül megyünk tovább onnan, ahol nem jó. Így kavarodtunk külföldre is, és igen, innen is elmennénk, ha nem lenne jó. De jó. Mo.-n nem tudom, hogyan tudtuk volna kivitelezni, hogy egyetemre járjanak/lediplomázzanak a gyerekeink. Egyrészt anyagilag, másrészt logisztikailag, harmadrészt érzelmileg.
Szerintem mindenki vállal áldozatot, amikor összecsomagol, és elmegy egy másik országba lakni. Nem létezik olyan, akinek nincsenek gyökerei, baráti köre, megszokott környezete, kialakult élete otthon. Mindebből kilépni nem könnyű, és ha ki is lép valaki, nem biztos, hogy talpon tud maradni. Saját környezetemben is tudok olyat, akinek minden meseszerűen jól alakult, mégis visszaköltözött Mo.-ra, mert neki ott jó és kész. Nem vagyunk egyformák. Nekünk "bejött" Írország, ha az idézőjeles szóval azt értem, hogy hozta azt, amit vártunk tőle. Mert alapvetően a mi elvárásaink a gyerekekkel voltak kapcsolatosak. Persze, magunkkal is, de elsősorban a gyerekekkel. Sokkal kellemesebbnek tartom az itteni oktatási attitűdöt a magyarhoz képest, sokkal élhetőbbnek az oktatási rendszert, és sokkal gyerekbarátabbnak az elvárásokat.
De hogy magunkat se hagyjam ki...nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy ha visszanézem a 9-10 évvel ezelőtti képeket saját magunkról, azt mondom, most mindketten sokkal jobban nézünk ki. Lefogytunk, fittebbek vagyunk, egészségesebben étkezünk és élünk, és sokkal jobb bőrben vagyunk most, mint régen. Valahogy azt az óriási energiát, ami otthon azért kellett, hogy nem túl irodalmian fogalmazva a hígfos csak a nyakunkig érjen, és ne folyjon le a torkunkon....azt az óriási energiát azt hiszem bele tudtuk forgatni abba, hogy gyökeresen megváltoztassuk az addigi, túlélő üzemben töltött életmódunkat, ahol sokkal inkább számított egy étrendnél az, hogy mennyit kóstál, mint hogy milyen a tápértéke.
Írországnak sokmindent köszönhetünk mi magunk is. Az elmúlt 9 évben 11 alkalommal szeltük át autóval Európát, családostul. Számtalan kalandot éltünk meg együtt, és csodálatos helyeken jártunk a srácokkal. Wales, Anglia, Franciaország, Hollandia, Belgium, Németország, Ausztria, Svájc, Lichenstein, Luxembourg, Ausztria, Olaszország, Szlovénia, Horvátország, Szlovákia.....mindegyik országban vannak közös emlékeink a srácokkal. Nekünk, akiknek megoldhatatlan problémának tűnt anno, hogy legálisan autóba üljünk annyian, ahányan voltunk. Továbbá kettesben elmentünk Nizzába, Monte Carlóba, vagy a Benikével hármasban Oslo-ba....továbbá durván egy hónap múlva megyünk Verussal Szicíliába egy hétre, megünnepelni a 25. házassági évfordulónkat.
Persze tudom, ez mind "csak" pénzkérdés. De nálunk a pénz csak eszköz, és nem cél, vagy az élet értelme. Pusztán az, hogy az anyagiak valakinek rendben vannak, pusztán abból még nem lesz felejthetetlen családi emlék. Mert ahhoz a pénz önmagában sosem elég. Ahhoz család is kell. A mi családunk pedig "legend", ahogy a mai fiatalok mondják. Büszke vagyok a gyerekeimre, a feleségemre, és igen, magamra is, hogy mindezt az életet, ami körbevesz minket, képesek voltunk létrehozni, fenntartani, és továbbvinni. Felejthetetlen ez a kilenc év, felsorolni sem lehet, mennyi minden történt velünk ezidő alatt, és szokásosan fényes tekintettel nézünk és megyünk előre "a végtelenbe, és tovább!"
