Egy tévéműsorban elhangzott József Attila Mama című verse, és gondolatokat ébresztett bennem. A kis József Attilaként Benit képzeltem el a maga imádnivaló csökönyösségével, a ragaszkodásával, ami csak az ekkora kisgyerekekre jellemző. Egy példa: ma reggel…mit reggel, hajnalban…már fent volt, és nem bírtunk Vele. Fel akarta kelteni Tomit, hogy együtt játszanak. Mikor „már” fél hét volt, megengedtük. Tomit felkeltette, de nem volt jó semmi sem. Inni kért. De az nem volt jó, hogy Tomi adjon Neki inni, mert Ő kizárólag az aludni próbáló Verbénától akart inni kapni.
A versből sugárzik a mellőzöttség, a keserűség, a vissza nem hozható törődés, az idő könyörtelenül forgó kereke, amit nem lehet megállítani. Nem akarok én felmentést magunknak, amiért esetleg elkényeztetjük Benit. De amikor ilyesmi kúszik a fülembe, mint ez a vers, akkor mégis valahogy felmentem magunkat, hogy sokszor hagyjuk másra a dagadt ruhát. Mert az idő rohadtul megy csak előre, és a gyerekek olyan hamar megnőnek. És csak egyszer három, 4,5,6, stb….évesek. Meg kell tehát ragadni minden eszközt, ami van, hogy együtt legyünk Velük, és felvigyük Őket a padlásra. Hogy boldogabb gyerekkoruk lehessen, mint szegény József Attilának volt. Hogy legyen értelme annak, hogy nem kell megszakadni a munkában már ahhoz, hogy megadjuk a gyerekeinknek mindazt, amit kimondva-kimondatlanul kérnek vagy igényelnek.