5 éve

...keltünk útra. 

Elszaladt ez az öt év. 

Sokminden történt, és sok olyan is, ami nagyon meghatározó. Amikor indultunk, sokan gondolták úgy, hogy egyrészt nem vagyunk normálisak, másrészt kudarcba fullad a próbálkozás. Ugyanis nem szokás úgy elindulni külföldre, hogy nincs semmi konkrét munka. A bevett módszer valahogy úgy néz ki, hogy apuka előremegy, miután lezsírozta a komával, hogy szerez neki helyet ott, ahol ő is dolgozik. Kimegy, melózik fél év-egyévet, és ha minden OK, akkor kimegy a család is utána.

Tehát két alapvető ponton is eltértünk a "bevett"-től. Mert nem volt semmi a világon munkatéren, és együtt nyolcan indultunk el az ismeretlen felé. Tény, hogy lehet vitázni, ez kurázsi volt-e vagy vakmerő, meggondolatlan tett, de talán elnézhető annyi magunk felé hajlás, hogy én inkább gondolom kurázsinak. Végülis tök mindegy, a lényeg, hogy szó sincs kudarcról, sokkal inkább sikerről beszélhetünk, igaz az itt folytatott életmód is gyökeresen eltér a "bevett"-től. De nem ez a lényeg.

Ami a lényeg: jól érezzük magunkat. A gyerekeink imádnak iskolába járni, a két legidősebb Írország legjobb nevű egyetemének a padjait koptatja, a szűkebb környezetünk ismer és elismer minket. A gyerekeknek sok barátja van, és nem szenvedünk hiányt semmiben. Nem mondom, hogy minden téren tökéletes az életünk, mert vannak területek, ahol komoly ambícióink vannak még (még jó), de nagyon messze kerültünk szerencsére az otthoni kilátástalan, reménytelen perspektívátlan pozíciótól. Ami azóta még ötször rosszabb lett, amióta eljöttünk. Ma már azok az ismerőseink is szenvednek, akik akkor, mikor mi elindultunk, olyan életszínvonalon éltek, ami nekünk elérhetetlen volt akkoriban.

Tény, hogy saját házunk itt sincs. Tény, hogy új autónk se. Viszont egy hatalmas, 200m2-es házban élhetünk, 10 éves bérleti szerződéssel, helyi önkormányzati rendszerben, és megvan mindenünk, ami a nyugodt élethez kell. És még valami fontos, aminek pont a hiánya kell a nyugodt élethez: nincs hitelünk. Az elmúlt 5 évben soha, semmit nem vásároltunk hitelből. Mindent, amit "elértünk", a saját erőnkből, a lehetőségeket felmérve, a helyi körülményekhez alkalmazkodva értük el. Ez óriási érzés.

Sajnos, hogy ez otthon nem volt meg, és a lehetséges jövőképünkben sem. Otthon esély nem volt arra, hogy bármilyen legális úton fenntartott járművűnk legyen például, amibe beleférünk normálisan. Itt Írországban kábé a havi jövedelmünkből vásárolni tudunk egy nem is akármilyen 7-8 személyes autót. Ez nagy különbség. Arra sem igen volt esély otthon, hogy a gyerekeinknek külön szobájuk legyen. Itt ebben a házban jelenleg két szoba áll lakatlanul (a nyolcból), egyet tanulószobának használunk, egy Hannusnak van fenntartva, ha éppen hazajön.

Nem arról van szó, hogy itt minden rózsaszínű ködben játszó, fáklyásmenet...nem. Itt is vannak nehézségek, vannak problémák, nehéz helyzetek, amiket meg kell oldani. Előfordul, hogy variálni kell, átcsoportosítani. Magas a rezsink, drága az üzemanyag, és sorolhatnám. De azt hiszem ezek az élethez szervesen hozzátartoznak, és a normális élet nem ezek hiányáról szól, hanem arról, hogy a problémákat meg tudjuk oldani. Otthon sokszor még kikerülni sem tudtuk, nemhogy megoldani.

Szóval 5 éve indultunk el, tele reményekkel, kétségekkel, félelmekkel. Meg kell mondjam, semmi sem úgy lett, ahogyan azt elgondoltuk. 

De a lényeg, hogy sínen vagyunk, megvagyunk, jól vagyunk, és a legfontosabb: van jövőképe a gyerekeinkek, és nekünk is.